Archullató (dedikált példány) [antikvár]

Előszó helyett Kedves Klári, festett képeidről írtam, évekkel ezelőtt, találkozásunk kezdetén: „Van a képeidben valami tompított fényesség, archaizáló mesei hatás, mesei képek egy valóssá álmodott múltból, egy határozott alkotói prizma fénytörései, otthonteremtő asszonyi kezek és ujjak létnyomai, kalácsot dagasztasz a már rég ehetetlen világból. Érdekes, hogy a címtelenek nagyon tetszenek. Hogy épp azok nem kívánnak címet, amelyek magukért beszélnek." Verseidről akkor ilyet még nem írhattam. A szövegkezelés nem ment olyan magától értetődően, mint az ecsetkezelés. De egy festőrestaurátor keze, úgy tűnik, ha belefog valamibe, elég kitartó. S mivel ismeri a festékrétegek természetét, hogy a felszín alatt gyakran értékesebb rétegek rejlenek, nem fél megpiszkálni a szövegrétegeket sem, várakozóan nyúl a felszín alá, a kéreg repedéseibe. Évek munkája - szenvedése, kínja és öröme, mosolya - volt, amíg „vasárnapi költőből" egyszerűen csak költő lettél. Ünneplős versköntös és -orca, maníros beszéd felszíni rétege alatt felfedezted a mindennapok beszédrétegeit, az élőbeszéd pedig elvezetett elmúlt létek örökéig, úgy, hogy szinte kortársként csodálkozol rá dédmamád málló selyemruhájára, egy barokk oltárfestő elcsorgó festéknyomára vagy Ariadné szakadozó fonalára, ami nem csak hiteget. S persze elvezetett saját léted mélyebb rétegeibe is, ahol a vers hirtelen vallató sugárrá változik, az arc én-mozaikja pedig széthullik, elemeire, és eltíínik egy fíistalagúton át. Eltelik egy kis idő, mire az arc alatti membrán-érzékeny réteg új arcot terem, amelyet a belső ének, haikuló csend éppúgy áthat, mint a külvilág szín- és fényreflexei. Innentől a vers - vasárnap is - magáért beszél. Ez a magáért, „magától" pedig - Reményik Sándortól tudjuk -„a Kegyelem". Miklya Zsolt