Arcterek (dedikált példány) [antikvár]

„Hatalmas a látható. az éji hullámok fekete lepedője, a hajnali sugárxás kértjei. " Weöres Sándor Ember és táj táj és ember. Ugyan ki tudná pontosan összefoglalni, miként vonzzák és taszítják egymást, hogyan kerülnek kapcsolatba egymással, milyen lehet ez a kapcsolat. Van aki beleszületik, van aki beleválaszt, mást meg a sors, sorsa szeszélye sodor hozzá - akár tiltakozások ellenére is; esetleg a beleszületett válik egyszercsak gyökértelenné benne, az idesodródott tekinti saját földjének. Valahogyan mintha korántsem csak az ember költöznék bele a tájba, de a táj is az emberbe, igyekeznek egymást líisajátítani, kikényszeríteni a másik föltétlen odaadását. Olcsó hasonlat, de talán a szerelem örök ambivalenciája ityen. Vibrálás a szenvedély szélső pólusai között. Talán. Merthog>' ezúttal is az általánosítás a legnehezebb. Valószínűleg értelme sincs az általánosításnak. Nincs, mivel az ember itt és most elsősorban az arcával mutatkozik be, a fotográfus az arcból próbálja levadászni bonyolult, jobbára megfejthetetlen személyiségét, legföllebb még gesztusokból vagy kötődő relilwiákból, ami azonban mégiscsak kellék, ha jellemző is teremtőjére, használójára. Lényeg az arc, ez a különös térkép vagy lenyomat, amely - gondolni vélhetően - képe a tájnak szintúgj^ amelynek létrehozásában, módosításában, kiteljesedésében egészen biztosan részt vett. Hiszen nem tudott nem részt venni, ahogj^an az arc és tulajdonosa ugj-^ancsalí ha-gj'ott valamiféle nyomot, nyomokat a tájon. EMtéppen - némi túlzással, noha megengedhető túlzással - egymás lenyomatai. Ugyanaldsor ez mégsem jelenti, hogj' mindössze az lehetsz, ami a táj, sőt, fordítva sem, hogy a táj csak az lehet, amivé teszed. Finomabb és bonyolultabb a szövet, amely a kettőből minduntalan szövődik, nem sok eredménnyel kecsegtet szétszálazásuk. Erősítsük hát meg a korábbi minősítést: ezek arctérképek, amelyek egymásra iisztatnak - illik ide ez a filmes kifejezés - tájat és arcot, lelket és a hely géniuszát.