Az ecetfák városa (dedikált) [antikvár]

Szántó István miskolci újságíró visszaemlékezései, megragadó, néhol tán apróságnak tűnő, máskor meg nagyon is húsbavágó történetei korábbi életünkről, imádott városának mindennapjairól – mindnyájunkról mindnyájunknak. „…Úgy kaptatunk az Avas tetejére, mintha űznének. Lihegve bukdácsolunk egyszerre több százan a töredezett, félrecsúszott lépcsőkön. Egy szuszra talán sosem sikerül senkinek feljutni. Sokszor megállunk, mintha csak bámészkodnánk. A derűs, párában úszó város délelőtti panorámája megragadó. Különös látvány a felfelé hömpölygő tömeg. 1963. augusztus 20. Avatják a kilátót, amely akarva-akaratlanul Miskolc jelképe lesz. Manapság már ritkán jutok fel oda. Ám ha messziről jött vendégem van, nem ússza meg a madártávlatú városnézést. Röstellem az építmény félévszázados elhanyagoltságát, a figyelmet inkább az öreges belvárosra terelem. A templomos, tornyos részekre, amelyeket nekem így is, úgy is, életre-halálra szeretnem kell, azokra, amelyeket az elhivatott városépítészek meghagytak nekünk. Míg vendégeim gyönyörködnek a panorámában, tekintetemmel körbepásztázom a környéket. Apám aligha ismerne rá. Gyakrabban kellene felsétálnunk a toronyba. Hallgatni, belehallgatni a lentről felszüremlő morajlásba. Tekintetünkkel, szemünkkel körbesimogatni a várost. A mi Miskolcunkat.” Szántó István - fociból vett hasonlattal élve - a pálya szerelmese. Az ő esetében természetesen az újságírói pályáról van szó meg a szerkesztőségről, amely sokszor hasonlít a futballpályához, a közönsége pedig a sokezernyi újságolvasó. Maradva a focizsargonnál, Szántó labdaszedő gyerekként - slapajként kezdte a redakcióban, később hátvéd lett, ekkor híreket, tudósításokat, majd összekötőként színes interjúkat írt. Csatárként oknyomozó, leleplező riportjaival rúgta sorra a gólokat. Aztán - ahogy tapasztalt labdarúgóknál szokás, akik edzőként élik tovább imádott szakmájukat - főszerkesztő lett, a szerkesztőség edzője. Amióta pedig elérte a nyugdíjaskort - az ő esetében igazi nyugdíjba vonulásról nem beszélhetünk - jegyzeteket, visszaemlékezéseket ír, megragadó, néhol tán apróságnak tűnő, máskor meg nagyon is húsbavágó történeteket korábbi életünkről, imádott városának mindennapjairól - mindnyájunkról mindnyájunknak.