Az emlékezés melankóliája (dedikált) [antikvár]

Budapest, Nagykanizsa, Prága. Színe esőszürke. Melankólia, saját halottak, temetők. Elmerül az emlékezetben, a saját és a közös időben. Mohai V. Lajos úgy néz a múltba, mintha sosem pislogna. Felrajzolja a természetet, a városi tájat és az embereket. Már-már meditáció ez: a test és a szellem együttes meditációja. Szimonidész egyszer részt vett egy lakomán. Miután kihívták a palotából, beszakadt a mennyezet, a felismerhetetlenségig összeroncsolva a házigazdát és vendégeit. Szimonidész, a költő viszont el tudta mesélni, ki hol ült az asztalnál. Így neki köszönhették a hozzátartozók, hogy eltemethették az áldozatokat. Ahogy Cicero meséli, ez az emlékezet születésének története. Mi irányítja ebben a könyvben az emlékezés figyelmét? Többnyire itt is a halál, a pusztuló világ, de az annak ellentmondani kívánó emberi törekvéshez, a társhoz is odafordul, legyen az ember vagy kutya. Kérdése nem az, hogy sikerül-e emlékezni, hanem az, mit hoz így létre. Mohaival megközelíthetjük azt, aminek a neve közép-európai spleen.