Az ötödik lovas (dedikált) [antikvár]

Címlapon a szerző dedikálásával!
Akárcsak korábban, Pestre jövet, megint magam előtt látom az Apokalipszis négy lovasát. A Háború vezette őket, de roskatagabb volt mint valaha. Már a kardját sem csőrtette... leplezetlen unalommal lova nyakába vetette a zablát... Mögötte jött a Pestis, de bűzös leheletétől még most sem féltem: mindannyian bíztunk a védőoltásainkban. Az Éhség rozzant gebén poroszkált, melynek bordái majd kiszúrták a petyhüdt bőrt, de lovasa biztos kézzel vezette a lógó fejű szörnyet a kiégett mezőkön át, élettelen bokrok közt, levéltelen fák csontváz karjai alatt. Aztán jött a halál. Én azonban nem ettől a négytől rettegtem azon az éjszakán. Ők utólérnek akárhová menekülnek. Én az arctalan hóhértól, a Megszállás Rémétől féltem, aki a másik négy nyomába ügetett, mégis lassan haladt felénk, és félelemmel töltötte el mindenkinek a szívét, akit az első négy hátrahagyott. Félelemmel az erőszaktól, a megerőszakolástól, a rabságtól. És hallottam Márta néni szavait, melyek még akkor, Kisfalu nyugalmas békéjében is olyan félelmetesen csengtek: "A megszállás egy ország megerőszakolása és leigázása. Az Apokalipszis ötödik lovasa."