Bővebb ismertető
Két Bartók-ünnepünk is volt a közelmúltban: 1970. szeptember 26-án halálának huszonötödik, 1971. március 25- én pedig születésének kilencvenedik évfordulójáról emlékezett meg a világ. Romániában ennek a megemlékezésének különös súlyt adott az a körülmény, hogy Bartókot születésétől haláláig nagyon szoros kapcsolatok fűzték ehhez az országhoz. Lapjaink Bartók-számai (illetve Bartók-oldalai), filharmóniánk ünnepi hangversenyei, az alkalmi rádió- és tévéműsorok, operaelőadások, emlékgyűlések és kiállítások országos ünneppé, valóságos tömegmegmozdulássá avatták a Nagyszentmiklóson született, egyetemes jelentőségű magyar zeneművész szelleme előtti tisztelgést. A romániai magyarság több mint félszázados művészete aligha regisztrált még egy ilyen nagy mértékű, mindannyiunkat ennyire összefogó eseményt. És talán sohasem volt alkalmunk érezni, hogy a román szellemi élet annyira azonosul velünk egy évfordulón, mint most, amikor a művész és zenetudós személyében a két szomszéd nemzet testvérítésének legkövetkezetesebb, minden áldozatra kész harcosát idéztük.Ennek a megemlékezésnek a dokumentumaiból állítottuk össze ezt a szerény méretű, de sokakhoz szóló (és szándékunk szerint sokat is mondó) kötetet. A bennefoglalt írások két kivétellel most, a kettős Bartók-ünnep időszakában jelentek meg először. Kányádi Sándor és Szilágyi Domokos régebbi Bartók-verseit azért vettük fel ebbe az alkalmi antológiába, mert - mint Bartók-kultúránk immár klasszikus értékei - újraközlésekben, illetve "élő" megszólaltatásban most is kivételes rangú, széles hatósugarú tényezői voltak a Bartókra való emlékezésünknek. Ugyanez az elgondolás vezetett akkor is, amikor képzőművészeti illusztrációink közé egy-egy közismert, az évek folyamán szintúgy klasszikussá minősült Szervátiusz-szobor, illetve Nagy Albert-kép repróját is beiktattuk. E néhány kivételtől eltekintve a szerkesztői munka főleg a kihagyás, a lemondás jegyében folyt. Legelőször az ismeretterjesztő írásoknak az újraközléséről mondtunk le - sajnálattal, de habozás nélkül -, amelyekről pedig nagyon is jól tudjuk, hogy a legszélesebb körben hatottak, s felbecsülhetetlen szerepet játszottak Bartók-kultúránk terjesztésében. Másrészt sok értékes szaktanulmány közléséről is kénytelenek voltunk lemondani, mert terjedelmüknél fogva több nélkülözhetetlen írást szorítottak volna ki szűkre méretezett kötetünkből, s annak népszerű, sokakhoz szóló jellegét veszélyeztették volna. Gyűjteményünk törzsanyagát publiciszták, versek, esszék, vallomások, visszaemlékezések alkotják. A szerkesztő legjobb tudása és szándéka szerint választotta külön a felveendő esszét a sajnálattal mellőzendő tanulmánytól, az ide illő visszaemlékezést a kényszerűségből kimaradó, tudományos jellegű dokumentumfeldolgozástól - ami korántsem volt könnyű feladat. Kivételként vette fel a kötetbe a Bartók családjára és újonnan felfedezett szülőházára vonatkozó közleményeket, mert megfigyelése szerint ezek a kérdések nagyon élénken foglalkoztatják a közvéleményt is.
Kányádi Sándor (Nagygalambfalva, 1929. május 10. – ) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Kányádi Sándor 1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán, 11 évesen (1940) veszített el. Az elemi iskola öt osztályát szülőfalujában, a középiskolát a székelyudvarhelyi református kollégiumban (1941–1944), a Római Katolikus Főgimnáziumban (1944–1945) és a fémipari középiskolában (1946–1950) végezte. Ezt követően beiratkozott a Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára, de a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, ám tanárként soha nem dolgozott, életét az irodalomnak szentelte.
Költői tehetségét Páskándi Géza (1933–1995) fedezte fel. Ő közölte 1950-ben első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1951–52-ben az Irodalmi Almanach segédszerkesztője, ezzel egyidőben néhány hónapig az Utunk, 1955–1960-ban a Dolgozó Nő munkatársa, 1960-tól 1990-ig pedig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője.
Bécsben 1967-ben előadást tartott Líránkról Bécsben címmel. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadókörúton vett részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. 1992-ben Izraelben erdélyi jiddis népköltészet-fordítását mutatta be.
Írói álneve Kónya Gábor.
A Confessio szerkesztőbizottság tagja, 1990-től az Antitotalitárius Demokratikus Fórum tiszteletbeli elnöke, 1997-től a Kossuth- és Széchenyi-díj Bizottság tagja.
A mai magyar költészet egyik legnagyobb alakja. A magyar irodalom közösségi elvű hagyományának folytatója. Az anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg költészetét, mely a közösségi létproblémákat egyetemes érvényességgel szólaltatja meg.
1958-ban kötött házasságot Tichy Mária Magdolna tanárral és szerkesztővel. Két gyermekük született: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971). Unokahúga, Benedekffy Katalin gyermekként sokszor szavalta nagybátyja verseit, ma elismert színész-operaénekesként gyakori vendég a költő szerzői estjein.1958-ban kötött házasságot Tichy Mária Magdolna tanárral és szerkesztővel. Két gyermekük született: Zoltán Sándor (1962) és László András (1971). Unokahúga, Benedekffy Katalin gyermekként sokszor szavalta nagybátyja verseit, ma elismert színész-operaénekesként gyakori vendég a költő szerzői estjein.
Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvekre is lefordították. Életműsorozatát a Helikon Kiadó 2007-től adja ki, gyerekkönyvei különböző válogatásokban, versei megzenésítve és audió hordozókon is folyamatosan jelennek meg.