Bővebb ismertető
Mindenki, aki eltávozik az ismeretlenbe, emlékeket hagy maga után: a család és a barátok emlékezetében, levelekben és ha történetesen íróról van szó: irodalmi művekben, könyvekben. Ezek az emlékek őrzik meg alakját, gesztusait, szavait és gondolatait, a művek természetesen tartósabban, mint a személyes emlékezet, amely maga is ki van szolgáltatva az idő múlásának. Az egy esztendeje eltávozott Beke György is gazdag emlékanyagot hagyott maga után. Nem csak egy kisebb könyvtárra menő műveinek gyűjteményében, nem csak azokban az erdélyi és magyarországi folyóiratokban és újságokban megbúvó írásaiban, amelyeknek egybegyűjtése és közzététele még a jövő fontos feladatai közé tartozik, hanem barátainak szívében, az irodalmi élet és a közélet emlékezetében is. Az emlékek persze gyorsan fakulnak, ami ma még eleven színekkel él bennünk, amit baráti társaságban, szakmai összejöveteleken szívesen emlegetünk, az holnapra veszít fényéből - a személyes és közösségi emlékezet leginkább pusztító erózióját maga a múló idő végzi el. Ezt éppen a magyar költészet elégikus hangú vallomásai állapítják meg, nem minden fájdalmas rezignáció nélkül - Berzsenyinél, Aranynál, Babitsnál, akik tudatában voltak annak, hogy a szárnyas idő" miként hagyja maga mögött azokat a pillanatokat, amelyek valamikor örökérvényűeknek tetszettek, és amelyek valóban méltók lettek volna arra, hogy megőrizze őket az emlékezet. Mindazok, akik a jelen kis kötetben szerepet vállaltak, ennek a szárnyas időnek" a rombolását szeretnék megállítani, méghozzá egy olyan írónak, embernek, barátnak az esetében, aki mindenképpen érdemes arra, hogy alakját, küzdelmeit, tevékenységét és műveit megőrizze az emlékezet: nem csupán a barátok és munkatársak, hanem az irodalom, a történelem, a nemzet emlékezete is. Beke Györgyről beszélek, aki több mint négy évtizeden át volt a barátom és sok mindenben a mesterem.
1944-ben született, Sepsiszentgyörgyön. 1967-ben végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar–román szakán.
1968 és 1971 közt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör című hetilapnál volt riporter. 1971 és 1980 között a Kriterion Könyvkiadó szerkesztőjeként dolgozott Bukarestben, majd Kolozsvárott. 1980-tól két esztendőn rovastvezetője volt az Utunk című irodalmi hetilapnak. 1984 óta élt Magyarországon, ekkor a Magvetőnél lett szerkesztő, és ezt a pozíciót töltötte be egészen 1989-ig. Ezt követően egy éven át a Magyar Napló versszerkesztője volt. 1991 óta alkotott szabadfoglalkozású íróként, valamint a Budapest Filmstúdiónál dramaturgoskodott. Több színművét, rádiójátékát mutatták be, rendszeresen közölt műkritikákat is. 2008. október 2-án hunyt el, Ajakír című, utolsó regénye megjelenésének hetén.
A Magvető Kiadónál megjelent művei
Kirakat (1981), Kísértethajók - válogatott és új versek (1986), Álkulcsok - színjátékok (1986), Titkos fegyverek (1988), Elhallgatások (1989), Titkos fegyverek - A céda nyúl - Adam Adam (három regény, 1990), Remény (2002), Ajakír (2008)
Díjai
A Román Írószövetség Prózadíja (1977), SZOT-díj (1985), Füst Milán-jutalom (1987), A Jövő Irodalmáért Díj (1988), József Attila-díj (1990), A kolozsvári Magyar Színház Drámapályázatának díja (1992), Az EURÓPA 1968 pályázat díja (1993), Kortárs-díj (1993), A Magyar Honvédség és a Magyar Írószövetség irodalmi pályázatának nívódíja (1994), Az MTI-PRESS tárcapályázatának különdíja (1994), Déry Tibor-jutalom (1997), Bezerédj-díj (1999), Tiszatáj-díj (2002), Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2004), Salvatore Quasimodo-emlékdíj (2006)