Bod László (dedikált példány) [antikvár]

A mélybarna dúrban megszólaló, súlyos tájképek tömör világa dús, telített színekkel bontakozik ki Bod László festményein. Nagyvonalúan komponált képei mentesek a felesleges és üres locsogástól. Kivételes tehetségről tanúskodó műveinek sokasága olyan, mint a hajdani gyermekkorban megcsodált ceruzarajz volt: egyszerű, vázlatos, mélyreható. Az alföldi iskola legnemesebb hagyományaira épülő festészetében helyet kap a posztimpresszionizmus könnyebb színvilága csakúgy, mint az absztrakt formaalkotás néhány sajátossága. A zárt, erőteljes kompozíciók monumentalitását és a mély tónusú színek méltóságteljes, tompa ragyogását fantáziadús részletek sora oldja. A festő ecsetje el-elkalandozik a látványon, s puha, finom vonalaival, fátyolszerű fényárnyékaival a szél szabad szárnyalását leheli képeibe. Bach orgonadarabjainak magasztos zengését kísérik így a játékos kis futamok. Rudnay rusztikus Alföldjét Szőnyi fényszövetű tinktúráját itatja át, s végül Bod páratlan látványteremtő képzelete hívja életre az egyéni ízű tájképek megragadó pompáját. Rendkívül gazdag motívumkincsében a pusztai tanyavilág mellett megjelenik a Velencei-tó szelíd vidékének és a Józsefváros kopott utcáinak érzékletes ábrázolása is. Bármi legyen is a téma, mindig személyes élményanyagból merít, s a valós látvány festői-érzelmi megfogalmazásával találkozunk vásznain. Portréinak szinte durva egyszerűsége és mélytüzű, visszafojtott izzása harmonikus egységben áll tájképeivel. Egy-egy alak dübörgő, ökölcsapásszerű bemutatása a nagy elődöt, Mednyánszkyt idézi, akinek egykori műtermében Bod László közel egy évtizedig dolgozott. Szatirikus alakjainak harsányságát pedig sajátos, Gulácsyra emlékeztető fanyar lebegés hatja át. A Szűz utcai műterem másik „lakója" Gulácsy Lajos volt, s a genius loci hatásán túl, Bod festői rokonságot is vállal a két művésszel. Témától és lelki-művészi indíttatástól függetlenül Bod László festőegyéniségének lüktető elevensége senkiéhez sem hasonlítható, drámai erejű, ám cseppet sem nehézkes alkotásokat hoz létre. Honnan ez az állandó energia, amely a külvilág kincseit felsorakoztatva szakadatlan teremti újjá a lélek legmélyén gyökerező valódi önmagát? E lobogás forrása kétségkívül a gyermekkor s az ifjúság éveiből ered. Bod László az alföldi mezővárosban, Karcagon látta meg a napvilágot. Lelkébe, szívébe mélyen beivódott a szülőföld képe, hangulata. Innen az a kivételes képesség, amely festmények egész során adja vissza az Alföld minden ízét-zamatát. Apja tanító volt, aki az irodalom, zene és művészetek szeretetére nevelte fiát, és sokoldalúsága révén a fogékony gyermek indíttatásának maga is részesévé vált. De részese volt annak szinte mindenki, aki a gyermekévek alatt a közelében volt. Hiszen mindenkitől tanulhatott valami hasznosat, s az egymást szerető-segítő környezet sokat adott a fiúnak útravalóul az életre. A festőmesterség iránti érdeklődéssel, kiapadhatatlan hittel és lelkesedéssel útját kereső fiatalember a főiskolán már rajongva tisztelt mesterektől tanulhatta a festészetet. Itt Benkhard Ágost és Burghardt Rezső irányítása alatt dolgozott, de az örök vonzerő Szőnyi István maradt, akinek festészete oly tisztán nyomon követhető Bod László művészetének fejlődésében. Tanársegéd Elekfy Jenő mellett lett, s pályája minden bizonnyal töretlenül ívelt volna felfelé, ha az élet közbe nem szól, s nem viszik el katonának 1944 őszén. A háború vége ausztriai hadifogságban érte Bod Lászlót, aki így vall e tragikus korszak napjairól: „Az utolsó háborús nyarat a felsőbalogi művésztelepen töltöttük, sokan közöttünk üldözöttek voltak, mindnyájan reméltük, hogy őszre vége a rettegésnek, s folytathatjuk a Főiskolán a munkát. De október végén elvittek katonának. Újoncként elszenvedtem az élelem és egyenruha hiányát, a megaláztatásokat. Tavasz elején kihajtottak bennünket Ausztria nyugati határáig, gyalog, ellátás nélkül. Ott végre találkoztunk az amerikai katonákkal, és bár egy hétig fogolytáborban ültünk a sárban, mégis felszabadítottnak éreztük magunkat. Egy jólelkű osztrák család (a tummeltshami Roitingerék), emberi szállást adott, ahol én festhettem, sorstársam - Buza Barna -faraghatta a fa feszületeit. Az amerikaiak alkalmaztak útjelzőtábla festőnek, majd egyszeriben Truman elnök portréjának a megfestésével bíztak meg. Alig hogy elkezdtem, már jött is a főhadnagy, félretétette az elnököt, s a maga portréját rendelte meg...