Büntetlenek (dedikált) [antikvár]

A szerző által dedikált. A kiadói borítója kissé kopott, szakadozott.
„Ördög Máté a háztető szélén állt, hátat fordított Csontos Ferencnek. - Szervusz, Máté - köszönt, de a fiú nem figyelt rá. - Szeretnélek magammal vinni. A karácsony előtti utolsó edzésen kis ünnepséget tartunk. Meghívtalak rá téged is, csak biztos kiment a fejedből. Mindenki ott van. Nem akarjuk nélküled elkezdeni. A srácok nagyon szépen feldíszítették ám a termet. Mindenki hozott valamit, üdítőt, süteményt. Ja! Képzeld, a Sasvári Muki anyukája küldött halat! Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem már kopog a szemem az éhségtől. Gondolom, hallottad messziről, hogy jövök. Gyere, fiam! Induljunk! Én úgysem vettem semmit. Az én meglepetésem te leszel. Te közénk tartozol. Mindent újrakezdhetsz, fiam. Melletted vagyok. Kiállók érted. Bármilyen hülyeséget követtél el, rám számíthatsz. Érted, mit mondok? Máté! Hallasz engem, fiam? Ne ácsorogjunk itt tovább! Én nem akarok hóember lenni. Csontos Ferencnek fogalma sem lehetett arról, hogy mi zajlott le Máté és Macska között. Azt sem tudta, hogy miután a lány faképnél hagyta, a fiú pisztollyal rátámadt egy részeg férfire, elrabolt tőle néhány ezer forintot, amely éppen elegendő volt egy adag kábítószerre. Megzavarodott képzeletvilága azt sugalmazta a fiúnak, hogy földön tekergő mínuszjellé sorvadt, vicsorgott, ha fel akarták emelni, nehogy keresztre feszítsék. Az ellentét, az elkülönülés és a taszítás valószínűtlenül keskeny előírásai szerint létezett, eszelős módon tekergett, kinyúlt és összezsugorodott. Keserves sorsot választott, a jelene eltorzított hiányjel volt, fűtötte a tagadás vágya."