Csillagos ég, merre van a magyar hazám? (dedikált) [antikvár]

Lapélei enyhén elszíneződtek, foltosak.
Csillagos ég, merre van a magyar hazám? Ezt kérdezték nyolcvan esztendővel ezelőtt a Dolomitokban s az Isonzó katlanában a somogyi, szabolcsi vagy angyalföldi bakák. És amikor az életben maradottak hazavergődtek sántán, csonka-bonkán, azt vették észre, hogy a hazából alig maradt valami. Tenyérnyi terület csupán. Ám ha feltámadna és hazavergődne nyolc évtized után a sok hősi halott, mit kérdezne napjainkban? Egy biztos, hogy azonnal rájönne, még kisebbre zsugorodott a talpalatnyi föld. A Dunántúl, az Alföld nagy része már idegenek kezén van, az ipart, kereskedelmet idegenek uralják, a cégtáblákon szinte kizárólag idegen nevek díszelegnek. S jószerével a magyar szolga vagy cseléd az új honfoglalók háza táján. Merre van a magyar hazám? Ilyen gondolatok környékeztek, amikor kötetem címét kerestem. Lelkem mélyén pedig ez a kérdés feszült: hol kell keresnem hazámat? Akadtak gyámba válaszok. A szegénység, eladósodás vitt bennünket erre az útra. Ám a lelkiismeret hangosan megszólalt, nem tékozoltuk-e el önakaratból is értékeinket, mint tettük ezt erkölcsünkkel? S melyiket hamarabb, az erkölcsi tartást vagy a „grundot"? Az a véleményem, hogy előbb az erkölcsöt f tapostuk sárba, aztán már könnyű volt szabadulni a „grundtól". Irwin Shaw-nak igaza van, a „holtakat nem lehet eltemetni". Przemysl, Gorlice, a Dolomitok és a Don hősei itt bolyonganak körülöttünk. Szemünkbe kiáltják: mit tettetek a hazával! A sivár válasz, hogy a szegénység kényszerített rá, nevetséges. Az is, hogy új korszak küszöbéhez érkeztünk, amelyben a haza fogalma már nem a régi. És ebbe nyugodjunk bele! De - kérnék számon a hősök - biztos, hogy jó úton jártok? Mi nem azért éltünk és haltunk. Írásaim ilyen számonkérő jellegűek...