Csiszoltam tengelyt s verset... (dedikált példány) [antikvár]

Ajánlás a könyvhöz A szerző korosztályának sejtjeibe, kezébe, agyába beépült az egész XX. század. És aki közel a 80. évéhez megérhette egészséges testtel és gondolatokkal a XXI. századot is, az anyanyelvében megszólaltathatja, aki és ami már nincs közöttünk. E válogatott verseskötet olyan élményeket, emlékeket őriz, amit okai és gyökerei folytán vízjelekkel kellene védeni s nem színtelenre maszatolni az utókor előtt. Szántai Sándor, a látszólag egytörténetű ember kortársai között végtelen változatban, sok életet átélt. Iskolapadból hurcolták el a leventékkel nyugatra hadifogolynak, őrült, háborús tervek fapuskás, élő töltelékének. Csont-soványra fogyva, de hazatámolygott, ahol családja várta örömmel, a haza internálással. De a Bükk vasútépítése közben is, őrök éber tekintetének kereszttüzében nem az igazságtalanság miatti gyűlölet, hanem a természet szépsége iránti csodálat tör fel verseiben, amit ceruzacsonkkal, szélfújta újság szélére írt. Sugarat lopott a naptól lámpának, apró lángként a hegytetőn, Ő remegő lobbanásokkal írta sorait. Hazatérése után sok társával együtt a lebombázott Budapestet takarította a romoktól - ingyen, harapásnyi zsíros kenyéren. Aztán dolgozni kezdett, tanult, családot alapított és írt mindarról, amit látott. Anyagra vetült a lelke, emberek iránti aggodalma. Mesék arany derengése helyett a munka, a tettrekészség öröme. Szavai szépségében ellentétek, polifon virtuozitás van, de ott az ünnepek szelíd szépülése, vagy a fáradt munkásarcok, roncsolt kezek gyorsfényképe is. Modem korunk felgyorsult látványosságaival, megváltozott értékrendjével, pótcselekvések szintetikus örömeivel új témákat ad tolla alá. Látja, hogy csúszik ki alólunk a biztos anyaföld, az összetartozás biztonsága, s roppan a szálfa egyenesen tartott gerincünk. Szavai megtorpannak az átértékelődött jelentések jelentéktelen roncshalmaza előtt, fuldokló kapkodásba, vagy kiszolgáltatott tehetetlenségbe menekült hajléktalan nyomorultak elnyűtt cipőben toporgó, sebes lábai láttán. Leleménnyel összefűzött, grimaszos rímei megfricskázzák a divatossá lett, milliárdosok egzotikus reklám-romantikáját. De igazán a mindennapi kenyér előtt fájdul a szó, amit leír. Picasso szerint: „A művészetben annyi az igazság, ahány a művész, ahány az ember, ahány a kor, mely az embert szülte." Szántai Sándort