Csobbanó idő (dedikált) [antikvár]

Felső lapéle foltos, szórtan foltos, itt az oldalak szélei is néhol elszíneződtek.
„A ​zsidó nép egységét szolgáló, akár az iskolai oktatásban is felhasználható regényként” jellemezték a szerző művét egy pályázat során. Valójában több is, kevesebb is ennél. Családregény, korrajz, emlékirat a szerző gyermekkoráról, családjáról, az átélt megpróbáltatásokról és az azt követő időkről. Címzettje – mint ahogy az a kárpótlási kérelmekben áll – „minden olyan személy vagy jogi személy, akit a náci rendszer üldözött vagy üldözni rendelt, mert zsidó, vagy roma, Jehova tanúja, homoszexuális, testileg vagy szellemileg fogyatékos volt, vagy ezt vélték róla.” De címzettje mindenki, aki szeretné átérezni, és nem csupán a szakkönyvek száraz tényei, adathalmazai alapján megérteni, hogy mi történt Európában, és ezen belül Magyarországon is a ’40-es évek első felében. Az áldozatok mögött meg kell látnunk az egyes emberek alakját, sorsukat, személyiségüket, vágyaikat és félelmeiket, eszméiket és cselekedeteiket. Mert csak így lehetséges felfogni a veszteséget, mely egy ember elveszítésével éri hozzátartozóit, barátait, ismerőseit, sőt, a nemzetet és az egész emberiséget. Hogy emlékük ne csak a szerzőben, hanem mindannyiunkban tovább visszhangozzék… Előszó részlet: A hatalmas borítékból egy nyolc- vagy tízoldalas kérdőív került elő. A Mazsihisz kísérőlevele egy kicsit zavaros volt, de annyi kiderült belőle, hogy valami újabb kárpótlásra volna módjuk azoknak, akik még élnek és képesek emlékezni. A svájci bankok rájöttek ugyanis, hogy a második világháború alatt ott letétbe helyezett mérhetetlen német vagyon náci eredetű, úgy rabolták össze. A kárpótlási igénybejelentővel a zombori legendakör materializálódott. Felmenőim, a szép zsidó doktor, a felesége, aki még saját lányának (az édesanyámnak) írott leveleit is úgy írta alá, Ilona, nagynéném, akitől a nevemet kaptam, - ő irt Jász Elli néven a Bácsmegyei Naplóba, mind adathordozóvá váltak, ráadásul pontos határidővel, csak azért, hogy édesanyám kilencvenegy évesen valamivel nagyobb életjáradékot kaphasson. Ez neki a létminimummal együtt azt a jóleső tudatot is biztosíthatta, hogy fiának nemcsak anyagi, hanem írói segítséget is nyújthatott. Mert annak a száz esztendőnek a kilenc tizedét, amely a nagyszüleim házasságkötésétől, tehát 1900-tól kezdve telt el, ő nemcsak szemtanúként élte át.