Ecset és stafeláj (dedikált példány) [antikvár]

Műhely és stafeláj Műhely és stafeláj a képek születésének helye. Bölcső, melyben évezredek tapasztalatai összegeződnek, és segítik vagy nehezítik a festőember kezét. A stafeláj lezserebb elnevezése a festőállványnak. Csak ilyen öniróniába mártott, műtermi zsargonból kölcsönzött cím alatt lehet összegezni azokat az ismereteket (?), sejtéseket és tapasztalatokat, melyeket egy műterem etikai normáinak lehet tekinteni. Természetes, mindvégig tisztában kell lenni azzal, hogy az egész vállalkozás hasonlít ahhoz a kísérlethez, amely szavakkal akarja meghatározni az ibolya illatát Szavak elől zenéhez, képhez kell menekülni. Műtermek titka, hogy a mű tere meddig engedi az ecsetet a tér és a sík közé. Oda, ahol a dimenziók határai megszűnnek, ahol a motívum nemcsak sík vagy tér illúzióját kelti, hanem mindkettőt. Mert van egy hely ezen a világon - egy különös rezervátum -, ahol a dimenziók keverednek az érzékszervek számára is. A képkeretbe zárt terület a sík és tér közötti létezés senkiföldje, itt a tényéknél fontosabbak a sejtések. Ezen a helyen esély van arra, hogy szellemünk bűnbeesés előtti tisztaságában legyen néhány pillanatig. Itt a törpe nagyobb lehet az óriásnál, a véges találkozhat a végtelennel, hiszen a kiterjedés nélküli tér határtalan. A képtérben a sík elmozdul, mint a pont a vonallá válás előtt. Olyan minőséggé válik, ami a tér és sík között lebeg. Ebben az új térben az ecset nem keni a festéket, hanem a sűrű massza szordinó nélkül ékelődik a színsíkok közé. Az ecsetnyom felerősödik, és a festék valőrré válás előtti tisztaságában marad. A kép terében néhány arasznyi helyen a végtelen és a véges egy evilági evidencia erejével kezet fog. A részletek - dolgokká válás előtti állapotukban -nem lesznek tárgyi formák, hanem formaértékké nemesülnek. Egy testes cinóber, ha nem akar virággá lenni, jelentésében határtalanná tágulhat az elhallgatás erejének többletével. A képek világa és a mindenség között alkalmatlanok a logika törvényei. A kép ott kezdődik, ahol semmivé foszlik a szó, és színröggé csomósodik az indulat. Bényi Árpád festőművész