Egy kisváros anno... (dedikált példány) [antikvár]

Szentendre A századforduló válsága mintha érintetlenül hagyta volna Szentendrét. Békésen keveredik a település életében a falusias életvitel, szokásrend a kisvárosi nyüzsgéssel. Mintha a szél sem rezdülne itt. Csak hangulati képekkel lehet jellemezni: derű, nyugalom, béke. A fővárosból naponta háromszor is jön a „ködöt álló" dunai hajó, a vicinálisnak itt a végállomása. Dezsőfi Ferenc érzékletes leírása kívánkozik ide: „Reggelenként hat órakor végigvonult a városon a tehéncsorda. A főtér környéki módos polgárházakból naponta kétszer is végighajtották legeltetni a libákat a Duna-parton, a sziget irányába. A város képéhez hozzátartozott az öreg dobos, aki élénk dobpergés kíséretében magyarul, németül és szerbül adta tudtul a lakosságnak a közérdekű híreket."1 A főtéri kávéház kerthelyiségében a törzsvendégek: „a monoklis tanfelügyelő, az örökifjú hajóskapitány." A kis boltok ajtajában szerb, magyar, dalmát, német kereskedők állnak és várják a betérőket. Ünnepnapokon megtelik a Ferencz József és az Erzsébet Duna korzó. Szerb, német, tót, magyar szó keveredik. Jönnek a kirándulók, az evezősök, hogy bebarangolják a szűk sikátorokat, a környező hegyeket. A visszaemlékezésekben mindenütt nyugalom és derű: a századforduló Szentendréje. Milyen a szellemisége ennek a hangulatos kisvárosnak? Milyen sajátos kulturális értékeket hordoz, és hogyan fejlődik ez a második világháborúig? Mi másságának a kulcsa? Átsugározhatnak-e a mai szellemiségre ezek a hagyományok, a gyökerek? Sorban kibontva kell a kérdésekre a választ megtalálni.