Elveszett szavak (dedikált példány) [antikvár]

ELŐSZÓ 1977 óta járom Moldvát. A torokszorító megrendüléstől azóta sem szabadultam. Az erőszakos asszimiláció, az önkéntes beolvadás és a szelíd ellenszegülés számtalan esetére emlékszem. A moldvai katolikusság magyar származása számomra kezdettőlfogva elfogadott tény volt. Mindenütt magyarul beszéltem velük, énekeltem dalaikat, hallgattam ősi „bájiló" ráolvasásaikat Aknavásár, Bákó (régiesen Bakó) és Románvásár környékén. A beolvasztásra ítéltek miatti fájdalom késztetett fényképezésre, előtte sosem fotóztam. Emléküket akartam megőrizni képekben: a világnak, a magyaroknak és azon toleránsabb románoknak egyaránt, akik nem a moldvai magyarságot tekintik Románia területi egységére nézve a legfőbb veszedelemnek. A mégfellelhető írásos emlékeket kutattam. Temetők dűlő keresztjeit, templomtornyok pókhálós, galambmocskos harangjait. Énekes asszonyokkal ismerkedtem meg és „diákokkal" (kántorokkal), akik az üldözött és megvetett magyar nyelv őrzői voltak. Láttam és láttatom a talán utolsó magyarnyelvű búcsúvezetőket Csíksomlyón, a halottbúcsúztatókat virrasztáskor, s az életre elindítókat a harsány esküvök során, sok faluban. Mindezek alapján meggyőződéssel kijelentem: tévhit, hogy a moldvai magyarság írásnélküli, analfabéta népcsoport. Fényképeztem, mert azonnal tudtam, hogy képeim fontosak lehetnek egyszer. Akár csak emlékként, de a vád bizonyságaiként is. Mert hitem szerint vádolnak ezek a képek: agresszív beolvasztót és azt gyáván eltűrőt egyaránt. Talán sokan nem tudják, de Klézsén még 1994-ben is égettek magyar könyvet! Bolyongásaim során kincsekre leltem Moldvában. Papírra rótt, fába vésett, fémbe öntött magyar nyelvemlékekre. Ezek a tárgyaktúléltekháborút, könyvégetést, mindennemű pusztítást. Gyakran izgalmas „nyomozómunkát" kellett végeznem, hogy felleljem őket, legyűrve félelmet, bizalmatlanságot, ellenszegülést. Sokszor csalódtam, de időnként örülhettem is. A félelem légköre sajnos máig meghatározó ezen a tájon. Magam is megtapasztalhattam, amikor magyar nyelvtanárként egyedül éltem egy csángó faluban, bekapcsolódva a nem egészen legális, háznál tanító programba. Naponta kellett megküz-denem egy hamis, kártékony ideológia fenekedő őreivel: gyűlölködő katolikus pappal, helyi iskolaigazgatóval és tanárokkal. Tevékenységük révén mindenüvé befészkelte magát a megalázó félelem. Kutatómunkámban sarkallta pusztulás tempóját örökösen gyorsító idő, valamint a hűség Domokos Pál Péter, hajdani mesterem emlékéhez. Csorna Gergely