Emlékirat és történelem (többszörösen dedikált példány) [antikvár]

BEVEZETŐ* Kezdjük talán azzal, hogy mi, történészek, tudhatunk bár sokat az elmúlt korokról, az azok megtörtént valóságát rögzítő forrásokról, ám számtalan esetben nem tudunk - vagy csak egyszerűen: elfelejtettünk - írni. Ilyen az élet: évszázadok szaladtak tova, mire a 19. században a történetírás elindult a tudománnyá válás útján, s azzal szinte párhuzamosan elveszítette azt, ami pedig már Hérodotosz is tudott. Azt, hogy színesen, lebilincselően adja elő mondanivalóját. Panaszkodunk, szörnyülködünk szélesebb körök történeti ismereteinek égbekiáltó hiányosságain, s közben számtalanszor olyan nyelvezettel fogalmazzuk meg mondanivalónkat, amely még kollégáink szűk köre számára sem mindig érthető. (Magára valamit adó történész „természetesen" diskurzusokról értekezik, narratívak között tájékozódik, olvasott forrásának megértéséhez azt kontextualizál)a, a kognitív disszonancia ficamain töpreng.) Szóval választott témánkba vágva: kezdjük azzal, hogy a ma történésze - az előjáróban említett nem ritka gyengeséggel együtt is - hajdan volt elődeinél hallatlanul több eszközzel rendelkezik a múlt hiteles feltáráshoz. De a leglényegesebb különbség, ami a korábbi korok historikusaitól elválaszt bennünket, az annak világos tudata, következőleg munkánk során történő következetes szem előtt tartása, hogy az emlékezés - ilyen-olyan mértékben -mindig jelen idejű.1 És ha ez a történészre is áll (márpedig sajnos: áll), arra a történészre, aki olyannyira büszke szokott lenni arra, hogy tudásának legbiztosabb alapja a múlt feltárásához rendelkezésére álló (számos esetbe a megszámlálhatatlanul sok) forrás szakszerű ismerete, akkor miért nem lenne természetes az az evidencia is,