Ennyi... (dedikált példány) [antikvár]

Az immár Pilinszky-díjas költőt - aki egyébként a Magyar Írószövetségnek is tagja -, kevés figyelemre méltatta a hivatalos irodalomkritika. Gondolom azért, mert csekély kritizálnivalót talált benne. Igaz, ami igaz: Antalfy István már-már makulátlan lírikus. Olvadt, tompított ezüstként folynak verssorai. Olyan andalítóan megtévesztő egyszerűséggel, hogy észre se vesszük mögöttük a művészetet, a művészt. Bolygván a kötetben egyre-másra röstelnivalóan elérzékenyültem: a könnyekig meghatott az a rendíthetetlenül szelíd hűség, amely áthatja e dalokat. Íme, egy romlatlan, romolhatatlan szív. Talán csak a szeretet etikája hatott meg? De hiszen a szeretet etikája maga a jellem. Márpedig egy másik tiszta polgár, Márai szavával: a tehetség jellemkérdés. Ki-ki annyit ér, amennyit a jelleme enged. Antalfy István lírájában csodálatos magától értetődősséggel illeszkednek a nyelv strukturált elemei. Nincs szüksége semmiféle mesterkélt ajzottságra, képtorlasztásra és torzképzetre, hogy meggyőzze az olvasót deleje eredetiségéről. Egyáltalán nem formai bravúrokkal "mutatja fel" örök-szép egyéniségét. Inkább a lehető legjelentéktelenebb térbe visszavonja magát. Antalfy attól ragyog, mint a kristályos üveg: gáttalanul átárad rajta a fény, a humort, lelkesedést, tétovaságot, ellenvetést sem nélkülöző egyetemes szeretet boldogsága. Ő számára az aranylakodalom táján is a legszebb nő a világon a felesége, aki semmit sem veszített hajdani vonzásából. És irigylem a költőt, aki szörnyű szovjet haláltáborok félévtizede után még öt pangó évtizedet átlábalt, anélkül, hogy hite csorbult volna. Viselte a tülekvő sikeréhes "hatalmasok" nyomása alatt a mellőzöttek sorsát.