Építészet-Városépítészet [antikvár]

Bevezetés Életünket, mindennapjainkat építészeti terekben, az épületekből településekké integrálódott urbanisztikai terekben éljük. Épített környezetünk adja hétköznapjaink és ünnepeink térbeli keretét, mely jórészt építészeti eszközökkel formálódik. Az építés egy technikai, műszaki tevékenység, az építészet viszont, amikor formát ad a tereknek, már művészet. Használja a rendelkezésre álló technikai tudást, maradéktalanul ki kell elégítenie a produkciótól elvárható használati igényeket, de egyben ennél sokkal többet is akar. Kifejezni, formába önteni a kor csak így, csak az építészet eszközeivel kifejezhető lényegét. Az építészet sajátossága, különbözősége más művészetektől, hogy teret alkot, olyan tereket, melyeket használunk, melyek keretezik életünket, örömeinket és bánatainkat, ünnepeinket és hétköznapjainkat, melyek életünk néha hangsúlyos, néha háttérbe húzódó, de mindenképpen állandó részeivé válnak. Az építőművészet a téralkotás művészete. Egy könyvet letehetünk, a televíziót elzárhatjuk, ha nem érdekel bennünket, moziba, színházba, hangversenyre a kiválasztott darab miatt megyünk, és képtárakba sem mindenkijár. Ugyanezt nem tehetjük meg az építészettel, települési környezetünkkel. Ez a környezet szinte észrevétlenül, de folyamatosan és kikerülhetetlenül hat ránk, hatása alól nem vonhatjuk ki magunkat. Befolyásolja közérzetünket, hangulatunkat. Nyomaszt vagy felemel, vonz vagy taszít, otthonosságérzetet ad vagy feszélyeztet. Az építészet akkor, amikor lényege szerint tereket alkot, teret határol le, ezt egyszerre két különböző léptékben teszi. Hatásait is két különböző kontextusban, két különböző körben fejti ki. Az épületeket belső tereik miatt építik. Az ezekhez kötődő használati igények mozgósítják azt a nem kevés tőkét, ami egy-egy épület létrehozásához szükséges. Az épületek általában egy szűkebb csoport tulajdonában vannak, belső tereik használata ennek megfelelően - a középületek kivételével - szintén szűk körre szorítkozik, értékei egy zárt csoport kultúrájának válnak részévé. Némi egyszerűsítéssel mondhatjuk, hogy az épületek jó részének belső térformálása magánügy, kialakítása a használóikra, tulajdonosaikra tartozik. Ezzel szemben az épülettömegek szabad térben állnak, mindenki érzékeli őket. Arcukkal, homlokzataikkal olyan tereket határolnak le, melyeket mindenki szabadon használhat, melyek a közösség tulajdonában vannak, melyek mindenkié. Az építészet ad formát falvainknak és városainknak, a tereknek és az utcáknak, produktumai részeivé válnak legféltettebb tájainknak is. A külső téralkotás tekintetében az építészet a legdemokratikusabb művészet. Településeink közösségi tereinek a kialakítása, formálása közügy. Ahogyan egy lakás-belső a benne élő család kultúráját formázza, a települések utcái, közterei a település társadalmának kultúráját tükrözik. A közösség tulajdonában és használatában álló tereket azonban döntően olyan épületek határolják le, melyek parciális érdekek és értékek mentén formálódnak. Már jó ideje foglalkoztat az ellentmondás, ami a két megközelítés, az építés, az építészet individuális érdekviszonyai, jellege és a városépítészet közösségi természete között feszül, s melynek feloldása nem csak az adott települési közösség érdeke, hanem az egyes épületek valós értéke szempontjából az egyes építtetők szempontjából is fontos. Ez a könyv részben erről a kettősségről szól. Az egyes épületek építészeti formálása és a település léptékű építészet közti összefüggések a legközvedenebbül az épületeknek a közvetlen környezetükkel való kapcsolatában érhető tetten. Az épület és környezete közötti összefüggések az épület funkciójában általában természetes módon érvényesülnek. Azt minden beruházó felméri a döntése előtt, hogy az általa kívánt használati