Erdélyi élmény - Erdélyi gondolat (dedikált példány) [antikvár]

A debreceni iskola dicsérete Görömbei András 60. születésnapjára A Gondviselés különös kegyelmének köszönhetően 1977-től 1983-ig koptattam az egykori (ma már a Debreceni Universitas részeként létező) Kossuth Lajos Tudományegyetem padjait és lépcsőit. Magyar-történelem szakos hallgatóként sok szép élményben volt részem, de a pályámat leginkább eldöntő hatások és ösztönzések az irodalmárok részéről értek. Több mint húsz év távlatából egykori kedves professzoraimnak, mesterként tisztelt tanáraimnak ajánlom az alábbi sorokat. A7 esztétikumra, a szépre és a tágas terekre fogékony emberként nagy ajándéknak tekintem, hogy jó pár évig a különleges atmoszférájú és páratlan architektúrájú egyetemi főépület vonzásában, valóban álomszerű díszletek között élhettem és tanulhattam. A debreceni diákként eltöltött évek személyiségfejlődésemre gyakorolt hatása úgyszólván fölbecsülhetetlen, hiszen - óriási szerencsémre - tehetségben, tisztességben szakmai és emberi kvalitásban is a legkiválóbb egészen példaszerű tanárokkal találkozhattam, és ennek elgondolhatatlan nagyságú emberi hozadékáért nap mint nap hálát adok a Fennvalónak. Olyan példaadó, szemlélettágító és -gazdagító tanáraim, máig büszkén vállalt mestereim voltak, mint Béládi Miklós, Bitskey István, Fülöp László, Görömbei András, Imre László, Julow Vitkor, Kovács Kálmán, Szuromi Lajos és Tamás Attila, akiknek morálisan és mentálisan is nagyon sokat köszönhetek. Ok tették számomra nyilvánvalóvá, hogy a választott pályán az emberi és szakmai hitelesség alapvető és nélkülözhetetlen követelmény. A személyiség jelenlétével színezett tárgyi tudás pedig a katedrán azt jelenti, hogy legyen közöm - méghozzá mélyen és bensőleg, a személyes érintettség szintjén legyen közöm - ahhoz, amiről éppen beszélek. Ilyen szempontból igazán szerencsésnek mondhatom magam, mert mindig azt az írót, költőt szeretem a legjobban, akit éppen tanítok. Két évtizedes tanári munkám legfontosabb tanulsága roppant egyszerű: szeretni kell a tárgyat. A tárgy szeretete azért is fontos, mert Rilkével szólva: a költőkhöz, a versekhez csak szeretettel lehetünk igazságosak. A szeretet ugyanis nemcsak egy érzésminőség, hanem megismerő, megvilágosító, megtartó és üdvözítő erő. Azt látom, hogy vannak sokan, akik nem szeretik a tárgyat; nem igazán értem őket, hogy miért büntetik magukat és diákjaikat azzal, hogy olyasmivel foglalkoznak egy életen keresztül, amit nem képesek szeretni. Az emlékezés szereplőiről alkotott képem szubjektivitását ellensúlyozza, hogy a fentebb említett tanárokat nemcsak szemináriumokról, vizsgákról és előadásokról ismerem, hanem számos egyéb élethelyzet (szakestek, borozások, kirándulások, almaszedések, focimeccsek, beszélgetések) élményszerű tapaszta-