Ezüst, bronz, vas - Ötvösművészek 2005 (dedikált példány) [antikvár]

A mágiával és mítoszokkal övezett, isteni eredetűnek tartott fémmegmunkálás tudománya lenyűgöz, ha a forraszként futó izzó ezüst fürge szaladására, a cizelláló és poncoló szerszámok kopogó táncára, vagy az üvegpor tüzes páncéllá alakulására gondolok. Az ötvöstárgyak az iparművészeti alkotások közül talán a legbeszédesebbek. E kortörténeti dokumentumok szóra bírása, a hazai szaktörténet megírása régi adóssága az elméletíróknak, különösen a múltszázad alkotásainak feldolgozása várat magára. Ha arra gondolunk, hogy a rendszerváltás utáni tulajdonviszonyok átalakulásával nyomtalanul tűntek el, semmisültek meg a korszakban jellemző murális ötvösművészeti alkotások, a munka égető szükségét érezzük. A mesterség társadalmi megítélése és megbecsültsége, a szakmai tudás elsajátításának körülményei és követelményei megváltoztak. A kereskedelmi célú és a szakmai igényű bemutatkozások között áthidalhatatlannak tűnik a szakadék, és ez a tárgyakra is rányomja bélyegét. Nem feltétlenül a tervezői szemlélet sekélyességéről van szó, de a meghatározó közízlés mellett az alkotóművész megélhetési kényszere sem elhanyagolható. Az elmúlt másfél évtized a magára hagyott szakma lassú öntudatra ébredéséről, feladatainak és megrendelőinek feltérképezéséről szólt. A kilencvenes években szaporodó és rendszeressé váló ötvösművészeti bemutatkozásokat nyomon követve megállapítható, hogy az átfogó képet nyújtani szándékozó seregszemlék és kiadványok tartalma meglehetősen esetleges, ugyanakkor az ötvösség tevékenységi területeinek széles köréből adódóan nem kaphatunk és nem is várhatunk egységes képet, az összbenyomás mindig kaleidoszkópszerű lesz. Az országos szakmai szervezetek nagyszabású programjaitól