Ezüstboxer/Nevelési kisregény (dedikált példány) (Fábry Sándor könyvtárából) [antikvár]

Anyám örült a látogatásunknak, sőt hálás volt, megköszönte, hogy meglátogattuk őt a halottak napja miatt. Nagyon rosszul viselkedsz, súgta a piskóta és a kávé között Adria, mintha beteg lennél, unott, érdektelen. Két órája érkeztünk, hármasban ebédeltünk, majd anyám fölvetette, hogy indulhatnánk máris a temetőbe. Amíg süt a nap, tette hozzá, ő naponta elsétál oda, és ez a mai különösen kellemesnek ígérkezik. Őszi kopárság van, száraz és lágyan fénylő, világítanak a krizantémok és látszik a halvány lehelet. Ilyen szoktam lenni otthon, legföljebb udvariasságból erőltetek némi felszínes társalgást. És ez még semmi ahhoz képest, amennyire a testvérem néma és közönyös, amikor hazalátogat, a foteljébe ül, és végigolvas néhány napot. De tekintetét nehezére esik felemelnie, igent vagy nemet is fáradtan válaszol. Viselkedésünk többnyire érzéstelenített, de most nem kellett erőlködnöm, anyám és Adria élénken társalogtak. Anyámnak éppen meghalt Júlia nővére, az üdvözítő kemoterápia ellenére. Már várható volt, megmondták, és Júlia az utolsó héten bedacolt, nem akart látni senkit, családtagjaihoz nem szólt, ezért anyám úgy döntött, hogy nem látogatja meg utoljára.