Fölpassz (dedikált) [antikvár]

Tucatnyian nyüzsögnek körülöttem, sínbe teszik a lábam, betakarnak, törölgetik az izzadságcseppeket a homlokomról, mégis egyedül érzem magam. Más dimenzióba kerülök. Próbálom elhessegetni, de ez a rohadt szó legyűr, erősebb nálam. Megadom magam, s többször is elmotyogom. – Mit mondasz, Frankie? – kérdezi a velem egyidős cserekapus. Megreszelem a torkom, s kimondom: – Jóvátehetetlen. – Micsoda? – kérdezi, mert talán hallja, de nem érti. Legyintek, s fáradtan lecsukom a szemem. Az a gondom az önök, a menedzserek tevékenységével, hogy egyéni sportágat csinálnak ebből a csodálatos csapatjátékból. Sohasem a közösség, hanem csakis az egyén érdekét nézik. – Pontosan akarjátok rúgni a fölpasszt? Igen? – ordított rájuk. – Nyugi, nem kell hozzá spionerdő. Ne nézzetek már ilyen bután, bambán, annak legalább van értelme! Szóval, kezetekbe veszitek a labdát, mint a kapus a kirúgásnál. Menni fog? Nagyszerű! Teli rüszttel belebikáztok, csak nem előre, hanem föl, az égbe. Aztán várjátok a csodát, vagy igen, ahogy mondani szoktam, a Megváltót, hátha visszarúgja onnan. Ez a fölpassz! – Még valami – az ajtóból rángat vissza. – Talán így könnyebben megérted, hogy mit akartam elmagyarázni az imént. Ez egy futballklub, nem az eurovíziós dalfesztivál. Felvonom a szemöldököm, fogalmam sincs mire céloz. – Kanárik vagyunk, nem fajtalankodó Zebrák. Nem szeretnélek még egyszer meglátni abban az idióta zokniban.