Bővebb ismertető
Ábel Andrea (Angyali Andi):ÍtéletNyári vihar készülődött, az ég szinte lilás fekete színben játszott. Távolabb már látszódtak elszórtan a földbe csapó villámok ágai, a szél frissítő zápor illatát hozta. Az asszony némán ült az autóban, s fájós térdét masszírozta. Nem figyelte mennyi ideje ült ott, eltelhettek már órák is, mióta leparkolt ide a járda mellé. Némán ült és figyelt. Várakozott. Szinte mindennapos rituálé vált már ebből, szüksége volt rá. Látnia kellett azt a férfit. Férfit? Még nem az, józan ésszel csak kölyöknek nevezné az ember. De a nő nem volt józan eszénél. Nem vette figyelembe a korát, csak a bűnét. Hirtelen megdermedt. Kezét elkapta a térdéről, a kormányba kapaszkodott, ujjpercei teljesen elfehéredtek. Megjött. A fiú lassú léptekkel befordult a sarkon. Egyik kezét lazán zsebre dugta, másikkal cigarettáját tartotta. Nem volt feltűnő. "Tizenkettő egy tucat."- mondhatnánk. Ruhája divatosan lógott alig hatvankilós testén, sapkája alól kendő kandikált elő. "Menő". Ahogy ma hordják a fiatalok. A nő remegve, gyűlölettel nézte, ahogy befordult egy kapualjba. Tudta, hogy nem itt lakik, ide "anyagért" jött. Sok nehézségbe került, mire a magánnyomozó rátalált erre a helyre. Később szándékában állt átadni az információt a rendőrségnek - a nyomozó majd megteszi - de nem most. Még nem. Még szüksége van arra, hogy minden nap lássa valahol. Vagy itt, vagy a lakásánál. Már ismerte az időbeosztását, a mozgáskörzetét, feltérképezte az egész nyomorult életét. Nem árulta el a nyomozónak, miért van szüksége ezekre az adatokra, amaz pedig volt annyira diszkrét, hogy ne kérdezősködjön. Isten a megmondhatója, miket gondolt magában. Remegő kézzel dugta a slusszkulcsot a helyére, s lassú mozdulatokkal beindította a motort. Nehezére esett elindulnia, de már így is késésben volt, mennie kellett. Pár másodpercig még nem mozdult, mélyeket lélegzett, próbálta az epe keserű ízét nem észrevenni a torkában, mely úgy perzselte, marta, hogy szeme könnybe lábadt a fájdalomtól.