Halász Gábor (dedikált példány) [antikvár]

„Az írás felelősségvállalás is, nem csupán magányos színjáték, belső feszültségek feloldódása... Későn indult ez a könyv, de talán még haszonnal; büntetlenül sokáig nem lehet elzárkózni a mások mértéke elől" - írta Halász Gábor egyetlen, életében megjelent tanulmánykötetének, Az értelem keresésének előszavában. Szeretném remélni, hogy az én munkámra is érvényes lehet még az általa fogalmazott „mentség", mivel művei, személyisége és sorsa méltó irodalomtörténeti elhelyezését bizony hosszú idő óta tekintettem erkölcsi kötelességemnek. Eddigi pályámat ugyanis meghatározta az a pillanat, amikor gimnazistaként először vettem kézbe a Válogatott írások (1959) vastag kötetét. Máig emlékszem a később barátommá lett idős antikvárius csodálkozó arcára, midőn Halász Gábor művei felől érdeklődtem tőle. Az az idő volt ez, amikor még humanista életművek kerültek az irodalomtörténet perifériájára. Köztük Halász Gáboré és esszéistatársaié is, akik ráadásul egy, az irodalomtörténeti rendszerekbe be nem fogadott műfajról állították, hogy az a „minőség forradalmának" szolgálója lehet. Őket és „kísérleteiket" éppúgy rehabilitálni kellett tehát, mint hasonló szellemiségű, de etikájukat többnyire más kifejezési formák szolgálatába állító kortársaikat. Esztétikai minőségigényük megítélésén paradox módon még az is alig módosított, hogy ezt a nemzedéket alaposan és igencsak méltatlanul megtizedelte a történelem: sokuk, így Halász Gábor életművének az utókor által meghatározott értékrendjét a tragikus halál „fénye" mindössze annyiban változtatta meg, hogy írásaikat legfeljebb „visszafelé", a munkaszolgálatos táborokban bekövetkezett megsemmisítésüket kiindulópontnak tekintve olvasták. Ez az előtörténet különös, sokszor bizony lebéklyózó felelősséget rótt a pályák késői és elfogulatlan színképelemzőire. Ez történt velem is, aki meg akartam ismerni és el akartam olvasni mindent, amit Halász Gábor ismert és olvasott, keze nyomát kutatva a Széchényi Könyvtár katalóguscéduláin, s az Eötvös Collegium könyvtárának jövedéki naplójából rekonstruálva a Selmeci utcai lakás egész falfelületét beborító, választékos ízlésű élménykönyvtárat. Évtizednyi munka és kutatás után ismertem meg a témakezelés biztonságának élményét, miközben újra és újra elmerültem Berzsenyi lelkivilágában és Kazinczy fanyar levelei között, Széchenyi naplóiban és a „bihari remete" tragikus sorsában. És - a korszakot tanító egyetemi oktatóként - megérintett az a felejthetetlenül szépséges pillanat, mellyel Halász Gábor a magyar századvég hangulatát ragadta meg: A rózsa lelkét táncoló, s a levegőben egy másodpercre megállni képes Nyizsinszkij felröpítő ugrásával. De neki, Halász Gábornak köszönhetem a vele kortárs irodalom, a lassan „hűlő árnyakká" váló nemzedéktársak műveinek az idő körvonalai között megszerzett ismeretét is, hiszen írásai közvetítésével nemzedéki viták között tallózhattam, s szinte magam is ott lehettem a „magát emésztő", számomra is örök példakép Babits asztalánál, s azokon a közös hétfői estéken, melyeket nemrég Cs. Szabó László idézett fel, a magában pislogva kuncogó Szerb Antalra s a belül némán kacagó Halász Gáborra emlékezve.