Hármashangzat (dedikált példány) [antikvár]

ELŐSZÓ Nem vagyok irodalmár, sem művész. Ahogy előző kötetedben írod, én is csupán „ormánytisztviselő" vagyok, aki talán a három és fél évtizedes „kőszolgálat" mellett is megőriztem tanári énemet, rácsodálkozó képességemet és érzékenységemet a lélek rezdüléseire, a humánumra. Ezért választottam személyesebb műfajt, a levelet, az előszó helyett. Tisztelt Professzor Úr! Kedves András! Megint megfogtál kéziratoddal. A címek, ha gondosan választjuk találó tömörséggel tudatják az olvasóval, mire vállalkozott írója, mit várhatunk az írástól. A „Hármashangzat" kötetcím sejteti az összegző szándékot, mégis olyan „vinkleresen" egyszerű, olyan egyszerűen igaz, mint verseid, mint Önmagad. A hármashangzatban minden benne van ami után az ember vágyakozik: a gyermekhang-tisztaság, az aranylángokat szóró szenvedély, s az élet értelmét adó hivatás zsibongó előadóterme. Ne csűrjük-csavarjuk, az élet teljessége, amit szeretnénk elérni, ami felé törekszünk. S a három hang, amikor egymásra talál, és „megváltó hármashangzatként" szólal meg, akkor valami új, valami más kezdődik. Te hangokról szólsz, Babits a csillagáról ír, amit az írástudó mindig szem előtt tart, pedig „O is tudja, hogy a Csillag elérhetetlen. De mégis csak a Csillag az, ami e földi utakon irányt jelez. Aki egyenesen feléje megy, betöri a homlokát és elpusztul. De aki végképp elveszti szem elől, az eltéved és céltalan tömkelegbe fullad. Az „áruló" írástudó tehát nem avval lesz árulóvá, ha lába nem- megy egyenesen a Csillag felé, melyre ujjal mutat. Az árulást akkor követi el, ha nem is mutat többé a Csillagra." Te is immáron hatodik kötetedben irányítod figyelmünket a Csillagra. Ahogy már megszokhattuk, a hű társadul szegődött Mészáros tanár úr a hangokat szappanbuboréknak láttatja. A három hangbuborék a kéz felett lebeg, de a felnőtt kéz már nem kap utána, engedi, kísérve óvja, mert tudja, hogy a fényt, a színmindenséget magába hordozó szappanbuborék, ha elengedjük addig száll, míg a belső-külső feszültség vízcseppé repeszti, de ha megfogjuk akkor is szétpattan, s vége. Hangok és színek, versek és képek, költő és grafikus, így találnak egymásra, adnak formát a gondolatoknak, amelyeket csodálni kell és hagyni kell, hogy ők érintsenek meg minket.