Ház és ember 12. [antikvár]

PARASZTHÁZAK EURÓPÁBAN Legalább hétezer év óta építenek Európában olyan épületeket, amelyeknek fala derékszögben érintkezik a talajszinttel. Ez az építésmód váltotta fel a vadászkunyhókat és sátrakat, és a földművesek révén terjedt el a kontinensen. Mint minden kultúra, ez az építésmód is regionális különbségekkel vált anyagi értékké. A közelben található építőanyag bőségétől (vagy szűkétől, netán hiányától) függött minden építkezés az ipari forradalom előtti társadalmakban. A Földközi-tenger mellékén (ahol miridig faínségben éltek) kőből építették a falakat, Észak- és Kelet-Európában, a közép-európai Alpokban, a Pireneusokban fenyőgerendákat ácsoltak össze. A lombhullató erdők övezetében (Angliától Oroszországig) csaknem mindenütt földbe ásott cölöpökből vagy ácsolt gerendákból készített épületvázat fontak be vesszővel, majd ezt a szerkezetet sárral tapasztva építettek (paticsfalú) házakat. Mígnem a Fekete-tengertől északra és a Duna síkságán, azaz a ligetes szteppén részint gerendavázas épületeket, majd a faállomány ritkulása és a prehistorikus családszerkezetek átalakulása következtében földbe ásott hajlékokat, végül az elmúlt hat-hét évszázad óta különféle technikákkal készített földfalú házakat emeltek. Az építőanyagok használatát tekintve, a hagyományos építészeti körzeteknek a neolitikum-ban megvont határai szinte nem is változtak számottevő módon, annak ellenére, hogy különféle etnikai hagyományú népek laktak egymást követően a kontinens egyes tájain. Az építőkultúra változásai elsősorban a társadalmi berendezkedés és a lakosság jogállásának alakulásával függnek össze. Minthogy azonban valamennyi társadalomban a javak előállítása csaknem teljes mértékben családi gazdaságokban zajlott, az épületek is a családi gazdálkodás és fogyasztás rendszeréhez alkalmazkodtak: a bronzkor óta mindenütt 6gy-egy lakóház mindössze csak egy-egy családnak biztosított védelmet az időjárás viszontagságai ellen. A szabály általános érvényű volt - a modem társadalmak (és városi előfutáraik) kör- nyezeti kultúráját leszámítva - mindenütt az európai vidéken. A családi házak küllemét, statikáját, lakóterületük átlagos méreteit, belviláguk kialakításának funkcionális rendjét a benne lakók gazdasági szintje, nemkülönben igényeik történelmileg kialakult minősége határozta meg. Az Elbától keletre, vagy például a Kárpát-medence sík vidékein a 12-13. századig veremépítményekben laktak a parasztok, de a telepített jobbágyok révén síkfalú épületek divatja honosodott meg. Voh, ahol a változás később következett be. A divat Dél-Ukrajnában vagy a Duna alsó szakasza mentén csak az utóbbi három-négy évszázadban váltott és szinte a szemünk láttára teremtett új faluképet. Mindamellett ermek a történetnek vannak régebbi fejezetei is. Veremépületeket találunk például az Északi-tenger mellékének síkságán és Dél-Németországban vagy Svájcban, sőt Angliában, ahol a prehistorikum és a középkor fordulójáig a szegényebb státusúak ilyen lakásokat építettek, a tehetősebb parasztok pedig különféle rendeltetésű gazdasági melléképítményeiket így kivitelezték. Az anyagszerűséghez való ragaszkodás -kényszerpálya. Mindazonáltal az épületek belvilága, tehát belső tagolásuk, földszintes vagy emeletes kivitelük, másrészt a lakóépület és a gazdasági melléképületek egymáshoz való viszonya sokat változott az idők folyamán, ezért Bruno, SCHIER (egyébként sokat vitatott) művében megfogalmazottak nyomán házvidékekről^ szokás beszélni a hagyományos építészeti kultúra történetét bemutatni akarván. A kutatók (főként August, MEITZEN a 19. század utolsó harmadában írott művei^ nyomán) kezdetben etnikai, de belátva az okfejtés terméketlenségét, elsősorban társadalmi-gazdasági okokban lelték meg a váhozások magyarázatát. Az utóbbi munkairány, az ún. „történeti házkutatás" {historische Hausforschung) határozottabban - századunk dereka óta - Jóst, TRIER és Josef, SCHEPERS^ majd követőik publikációival"* - vált részesévé a nemzetközi tudománytör-