Hepehupák (dedikált példány) [antikvár]

ELŐSZÓ Már éltem és féltem, amikor megszólaltak a légitámadást jelző szirénák, rohantunk a pincébe, füleltük, közel robbannak-e a bombák. A városszéli fagyos szántóföldből apámmal fagyos krumplit, répát kapargattunk elő. Amikor vége lett a háborúnak, anyámmal kapaszkodtunk össze a tömegben a vidékre cammogó vonat tetején, zsírt, lisztet, szalormát, miegymást cserélni addig féltve őrzött családi értékekért. Az ötvenes éveket a családdal együtt szerencsésen átvészeltem, műegyetemistaként éltem meg az októberi forradalmat, nem a „Nagyot", a miénket, a vesztest, de az ötvenes évek terrorját mégis a „legvidámabb barakká" formálni segítőt, persze, az oroszok azért itt maradtak. A friss diplomámmal öt éven át vízműveket, utakat, csatornákat, ilyesmiket építettem, nem volt ez akkoriban egyszerű, a végére, a költő szavaival élve, idegem rángó háló volt, de következő évekre a találmányi hivatalban néha derűvel tarkított nyugalmat leltem, nem ritkán furcsa ügyekkel, különös figurákkal találkoztam, később is, amikor szabadalmi ügyvivő lettem. Őrzöm, dédelgettem, meséltem és mesélem, amikor értő fülekre találtam, találok, ebben a háború végével kezdődő, a napjainkba is átívelő korszakban átélt, olykor groteszk, olykor vidám, néha szomorú történeteket, néhányat meg is írtam. Itt vannak. I,