Húsz évem a Markóban (dedikált példány) [antikvár]

Emlékeim közt álmodozva, különös írás akadt kezembe, néhány tucat hanyagul gépelt papírlap. Egy pillanatig kedvetlenül néztem. Bizonyára régi, nagyon régi, halvaszületett holmi, amilyen sok hányódik asztalom fiókjában. De a dátumok s utánuk kurta megjegyzések azt mondták, hogy nagyon is tegnapi írás ez. Mert dátumok is előfordulnak, ilyenek: 1944. okt. 28. Sziréna, szaladnak az emberek, még semmi baj. Másutt: Közeledik a bombazaj, sietek enyéimhez. — Vagy: Még nincs lefúvás, csend, jól lehet dolgozni. — Némelykor az óra is meg van jelölve, egy ízben a perc is. Olykor hiányzik a keltezés. Egyszerre megelevenedett bennem a háború, az ostrom oly szívósan eltemetett, szörnyű emléke. Hát csakugyan nem rég történt volna? Hát ekkora rés esett életünkön, s hídrobbanásokkal, ágyúszóval, gépfegyverek kattogásával, ágyúvontatással, barrikádoknak cipelt sírkövekkel, halálhörgéssel és szétfreccsent katonák halmaival ilyen messzire szakadt tegnapi életünk a maitól? Hálásan simogattam meg ezeket a sovány, gyűrött papírlapokat, mint önzetlen, önfeláldozó barátokat szokás. Igen, életmentőim voltak ezek a sápadt levelek. Az volt az én kis megrokkant írógépem is, mert erőt árasztott belém s fejveszett percekben a béke, a jóreménység dalára gyújtott gémberedő ujjaim alatt. Lelketlen tárgyak, s lám, több lélek lakozott bennük, mint sok embertársamban. Nem hagyták elveszni lélekjelenlétemet, s ők tartottak meg családom védelmére is, néhány megható lapocska, s egy rozzant gép. Üjra láttam az egész tragédiát s magamat, amint kifogtam a végzeten. Ügy szabadultam makacs ijedelmektől, gyávaságoktól, hogy szirénától szirénáig megloptam az óvóhelyre parancsoló