Így élünk mi vidéken (dedikált) [antikvár]

"… A felkészülés alatt túl sokat nem jegyzetelt. Gondolatai egyetlen kérdés körül forogtak: „Ki a fene lehet az az Ibsen Nóra?” Végül eljött a felelet ideje, nem volt mit tenni, oda kellett ülni a zsűri asztalához. Amikor leült, továbbra is ugyanaz járt a fejében: „Ki a fene lehet az az Ibsen Nóra?” Azt látta, hogy a magyartanárán kívül tulajdonképpen senki sem figyel rá. Ettől kicsit megnyugodott, és elkezdte mondani: „Ibsen Nóra hányatott sorsú munkáscsaládból származott.” Ennél a mondatnál az egész bizottság egyszerre riadt fel, és a tagok kezdtek előre hajolni. „Már kislány korában el kellett mennie a gyárba dolgozni, hogy a családnak legyen elég ennivalója.” Itt már mindenki éber volt, a magyar tanár pedig megállította a szófolyamot, és szerényen megjegyezte: „Andris! A lány neve nem Ibsen Nóra …” "… A pesti ember ijedtében elfelejtette bekapni az aktuális falatot, szája tátva maradt, villája félúton megállt az arca és a tányérja között, riadt tekintettel meredt a vendéglátójára, mintha azt kérdezte volna: mi lesz velünk, hogy ússzuk ezt meg? Csalavér jól ismerte a dulakodókat, tudta, hogy nincs ok a félelemre, de nagyon zavarta, hogy a pesti vendég ilyen helyzetbe keveredett, és törte a fejét, hogyan mászhatna ki a slamasztikából. Hirtelen eszébe jutott valami. Nyugodtan folytatta az evést, akkurátusan vágott magának egy újabb darab húst, bekapta, majd köret és a savanyúság következett, az egészet kényelmesen megrágta, lenyelte, s csak ezután szólalt meg nyugodtan, minden idegesség nélkül, a világ legtermészetesebb hangján: „Látod, kérlek szépen! Így élünk mi vidéken!”