Bővebb ismertető
A transzközép keresés lírikusai
(Fiatal erdélyi költők)
az ember csak akkor játszik, mikor a szó teljes értelmében ember, és csak akkor egész ember, amikor játszik.
Friedrich Schiller
a szójáték szétveti a beszéd egységét és megköveteli, hogy azt egy magasabban reflektált vonatkozásban értsék meg. Hans-Georg Gadamer
Az erdélyi magyar irodalomban ismét történt valami. Pontosabban szólva a történésdarabok megint kezdenek valami egésszé, átláthatóvá, talán nem túlzás emígy fogalmazni: fontos jelentéssel teljessé összeállni. Nem először, és minden bizonnyal nem is utoljára. Már a két háború között a Szépmíves Céh könyvsorozatának számos darabja igényelte, hogy a szabvány honfibút mellőzve, a magyar irodalom értékei felől méltassák, nem is szólva arról, hogy ugyanennek a vállalkozásnak pályázatára született meg a valószínűleg egyik legjobb, mindenesetre máig olvasható-olvasásra ajánlható irodalomtörténet: a Szerb Antalé. A II. világháború után pedig mind a tudományban, mind az irodalomban, az eufemisztikusan szólva kedvezőtlen körülmények ellenére, olyan életművek körvonalazódtak, amelyek tudományos nézetek, irodalmi értékítéletek újragondolására ösztönözték (vagy kellett volna, hogy ösztönözzék) a magyar tudományos és irodalmi közvéleményt. Mert Szabó T. Attila Erdélyi Szótörténeti Tára (mely nem csupán egy a táji lexikográfiái vállalkozások közül, hanem nyelv- és művelődéstörténet egymás közelébe hozásának lehetőségét igazolja) még csak-csak beleillik az újgrammatikusok utáni magyar nyelvészet történeti felfogásába, ellenben (például) Szabó Zoltán elemzései a magyar stilisztika köréből, kiváltképpen olyan dolgozatai, amelyek egyes korszakok nyelvi műalkotásainak stilisztikáját írják le, a magyar stílustörténeti kutatások új fejezetét alkotják. Az alábbiakban jelzésszerűen regisztrálok olyan lírai kezdeményezéseket, amelyek révén fölerősödik a nyelvre, saját költőszerepére, az össztársadalmi elvárásra ironikusan reflektáló poéták kísérletező kedve: ő a kísérletezés alanya és tárgya, egyben a múlt