Klasszikus - korszak - kánon (dedikált példány) [antikvár]

A HAGYOMÁNY 5^/^rSÁGA: KORSZAKOK ÉS KÁNONOK PALIMPSZESZTUSBANELŐSZÓAz a kérdés, vajon kívánatos-e, s ha igen, milyen eszközökkel és technikákkal a kánonápolás, talán még soha nem volt annyira sürgetően - és egyes vélemények szerint fenyegetőleg - aktuális, mint napjainkban. Az okok között nem első helyen szerepel, hogy az elmúlt évtizedekben, éppen a multikulturalizmus teóriájának hatására maga a kánon intézménye is megkérdőjeleződött. A nyugati kultúra, amely évszázadokon át a klasszikusok kánonjában alakította a maga mindig változó önazonosságát, ebben az értelemben joggal tekintehető kánoni kultúrának. A közép-európai kultúrrégióban ráadásul a nemzeti irodalmi kánonok kialakulása olyan speciális feladatok és célok kanalizálását is jelentette, amely párosulva azzal a tudománytörténeti fejleménnyel, hogy az irodalomtudomány jellegzetesen történeti diszciplínaként, e nemzeti kánonokkal szoros szimbiózisban jelölte ki a maga paradigmatikus határait, a kánonproblémát különös jelentőséggel ruházta fel. Azok a regionális sajátlagosságok, amelyek a kánonra irányuló kérdés érdekeltségeit meghatározták, számos esetben igen termékenynek ígérték az összevetést bizonyos kurrensnek számító német modellekkel, ezért is, hogy jelen argumentáció elsősorban ezekre a regionális problémákat is tematizáló teóriákra támaszkodik.A teleologikusan strukturált, jellegében direktív, kötött jelentéskánonként leírható, funkcionálisan pedig a nemzeti önazonosság-tudat alakítását szolgáló nemzeti kánonok felbomlása a kánonápolás vonatkozásában is merőben új helyzetet teremtett. Az olyan plurális társadalmakban, amelyek már nem értéktársadalomként határozzák meg önmagukat, a kánonápolás mindenekelőtt a materiális kánonra irányul, vagyis arra korlátozódik", hogy a művek minél szélesebb körét a jelen számára hozzáférhetővé tegye. Ez a tevékenység azonban elsősorban az önmagukat parciálisként értő jelentéskánonok közvetítő munkája révén valósulhat meg. Ha az elmúlt tíz évben a magyar irodalomkritika fokozottabban volt kénytelen szembesülni a kánonápolás dilemmájával, annak oka nem kizárólagosan abban keresendő, hogy a marxista kánon, strukturálisan mindenesetre, életben tartott egy előíró, ideologikus, lényegileg múlt századi, klasszikus" nemzeti kánont. E korábbi kánonstruktúrának (hivatalos kánon-ellenkánon-alternatív kánonok) az összeomlása azonban egyidejűleg ment végbe az irodalom radikális funkcióváltásával, amely nem csupán egy használati elvű, átpolitizált irodalomfelfogás létjogát vonta meg a nyilvánosság más tereinek megnyílásával, s térítette vissza a művészetet elsődleges funkciójához, az esztétikaihoz, de egyben felszámolta azt az állapotot is, amelyben az irodalom a kulturális identifikáció kitüntetett területe lehetett. A szellemi termékek forgalmazásának szabaddá válása a könyvkiadás és folyóiratkultúra konjunktúráját, a kritikai és tudományos irányzatok termékeny sokféleségét teremtette meg. Mind világosabbá vált azonban annak a feladatnak a nehézsége is, amelyet az elmúlt évtizedek elzártságában felhalmozódott hiányok pótlása, valamint a mesterségesen elzárt saját tradícióhoz való visszatalálás nehézsége együttesen jelent. Annak kimenetele, hogy a