Bővebb ismertető
LEHEL
¦ Van Kovács Lehelben valami Don Quijote-szerű. Itt most nem csak a megjelenésére gondolok, ami szikár alakjával és az arcát ékítő pompás körszakállal határozottan emlékeztet a bús képű lovagéra, teszem azt El Greco ábrázolásában, hanem a festészetéből áradó csendes hősiességre. És Itt most tisztáznám a togalmaimat. Hősiességen én nem a rendkívüli pillanatok eufóriáját értem, amely tulajdonképpen szándékán kívül emeli az egyént önmaga fölé, hanem azt a pátoszmentes magatartást, ami képessé teszi a legerősebbeket, hogy hűek maradjanak ahhoz a néha ködképszerű, néha a pillanat töredékéig kristálytisztán kirajzolódó valamihez, amit jobb híján eszménynek becéz a köztudat. Számomra tehát nem Dugovics Titusz az igazi hős, aki az önkívület hevében rántja magával a mélybe ellenfelét, hanem a hóbortos hidalgó, aki a belső parancs szavát többre tartja a világ ítéleténél, és vállalja a harcot a szélmalmok ellen, akárhányszor essék is az ülepére. Mielőtt bárki is célzást látna példázatomban Kovács Lehel
festészetének szélmalomtiarc jellegére vonatkozólag (tiogy a seggre esést ne Is említsem), szeretném leszögezni: minden valódi művészet szélmalomtiarc, amiben azonban nem a reménytelenség fogalma dominál, tianem a szándék, amely vele szemben a kesztyűt felveszi. Ekképp lesz Don Quijote komikus figurából tiős, Kovács Letiel pedig egy kordivattól, közízléstől független művészi tiitvallás kóbor lovagja. Idézzük csak föl, milyen feladatokat tűzött ki maga elé indulásakor a derék La Ivlancha-i nemes úr: „a sérelmek orvoslását, a ferdeségek eligazítását, a jogtalanságok jóvátételét, a visszaélések megszüntetését s a tartozások kiegyenlítését". Valóban őrült célkitűzések ezen a letietséges világok legracionálisabbikán. De azért próbáljuk meg transzponálni őket Kovács Lefiel festészetére. Arról lenne tetiát szó, hogy ő pedig a tájképfestészet visszahódítását, a klasszikus értelemben vett figuralitás újrafelfedezését, a hagyományos plein air jellegű, illetve zsáner-típusú ábrázolás újraértel-