Levelek otthonról (dedikált) [antikvár]

Szőnyi Zsuzsa által dedikált. Nagyon jó állapot.
Egy olyan leveleskönyvet tart a kezében az olvasó, melynek megszületésében a történelem kényszere is szerepet játszott. A második világháború utáni Magyarországon nagyon sok fiatal érezte úgy, hogy vállalnia kell a kockázatot, nekivágni az ismeretlen világnak, azzal a tudattal, hogy talán sohasem térhetnek vissza hazájukba. Így tett 1949 februárjában Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás is. A kapcsolattartás egyetlen eszköze az itthoniakkal a levelezés maradt, mivel remény sem volt arra, hogy belátható időn belül találkozhassanak szüleikkel, szeretteikkel. Akkor, az ötvenes évek Magyarországán csak végzetes, visszafordíthatatlan döntéseket lehetett hozni az elindulásról vagy itthon maradásról. Áthatolhatatlan fal választotta el a „szocilista táborban" rekedteket a háború után ocsúdó szabad világtól. Szőnyi István festőművész leánya, Szőnyi Zsuzsa és férje, Triznya Mátyás határtalan optimizmussal indultak el a nagyvilágba, „borzas idegenekként" érkeztek meg Rómába. Néhány év alatt sikerült gyökeret verniük, és valódi itáliai polgárokká váltak, de végig megőrizték magyarságukat, a gyermekkorukban szüleiktől kapott lelki muníció egész életükre elegendőnek bizonyult. 1949 és 1960 között, eleinte hetente, később kicsit ritkábban érkeztek a szülők levelei Budapestről, Zebegényből Grazba, Milánóba, Rómába. Szőnyi Zsuzsa nagy becsben tartotta, gondosan eltette, időrendi sorrendben katalogizálta a sokszor 5-6 oldalas, néha rajzokkal illusztrált, géppel vagy kézzel írott lapokat. 2004-ben a több mint 500 darabból álló levélköteget a PMMI Szőnyi István Emlékmúzeumnak ajándékozta, 2005-ben pedig hozzájuthattunk a Szőnyi Zsuzsa által írt levelek egy részéhez is, melyeket édesanyja gépelt le és szerencsésen visszajutottak a feladóhoz. A levelekkel fényképek, kis festmények, magyar verseskönyvek lapjai is bekerültek a borítékokba, most ezek is visszajutottak a zebegényi házba.