Mészöly Géza (dedikált) [antikvár]

Bodnár Éva dedikációjával.
Mészöly Géza (1844-1887) a bécsi akadémizmus szellemében kezdte festői pályafutását, de a bécsi évek korántsem határozták meg végérvényesen stílusát: az akadémián mindent megtanult ugyan, amit a tájképfestő szak nyújthatott, hazatérése után azonban festői felfogása gyökeresen megváltozott. A szülőföld szépségének lelkes szeretete hatja át Mészöly öntörvényű művészetét, melynek ezentúl egyetlen témája a hazai táj. A természet intim részleteinek költői visszaadásában, a hangulatok, az atmoszferikus hatások iránti fogékonyságban s az apró részletek szeretetteljes megfestésében festőnk Corot és a francia plein-air festők rokona. Mészöly is, akárcsak Corot és a barbizoni festők, áhítattal közelít a természethez, érzékenyen figyeli annak lebilincselő változékonyságát, és a barbizoni iskola műveihez hasonló tartózkodó, gyöngéd, halkszavú művekben ad hangot meghitt érzéseinek. Az emelkedett érzések vonzó szerénységgel társulnak Mészöly oeuvre-jében, mely alig két évtizedes alkotómunka eredménye, mégis rendkívül gazdag, példamutatóan egységes életmű. "Mészölynek csupán a művészileg lényegeset kereső, szinte áhítatos rajza, tónusainak lehelletszerű gyengédsége, a természet előtti meghatottságának bensőségessége, ezek voltak az első modern festői erények idehaza és ezek állítják a magyar műtörténelem által tulajdonképpen fel még ma sem fedezett, oly korán elhunyt művészt a modern magyar művészet úttörőinek élére."