Bővebb ismertető
A címoldalon a szerző dedikálásával!
Az mindig érdekes kérdés, hogy az új költök mit várnak az irodalomtól. Hogyan lépnek be, ha egyáltalán be akarnak lépni? És ha igen, hova is? Számít ez még vagy már? Kinek fontos, hogy vers írassék, mert nélküle tényleg „meggörbülne a világ gyémánttengelye'? Bizti? Vagy ugyan, hol vagyunk már ettől Mindenesetre Mézes Gergely egyik versének beszélője, a „kötetlen költőcske" szánalmas kis figurája mégis rendkívül józanul méri föl a helyzetet mondjuk így, régi módon a költészet mai állásáról: „elfér még egy posztmodern tetű / a költészet korpás hajában / és jó szerencse semmi más / (hívhatjuk nyelvednek) / mely bekotor egy szerkesztői lyukba/ és kész csoda: / megnyílt az irodalom kapuja." Hát igen, valahogy így és ennyi: a tetű, a korpás haj és a Zrínyi-parafrázis ilyen közel vannak egymáshoz, alig háromsornyi távolságra. Illúziótlanság, fanyarság és váratlan érzelmesség, erőteljes vallomásosság ezek a hívószavai Mézes Gergely költészetének. Vagy netán az a költészet, „mikor a kedvese barátnőivel először találkozott". Az a zavarba ejtő pillantás, ahogy nézik a csajok. És viszont.