Nehéz hűségben (dedikált példány) [antikvár]

Apám falusi rendelőjének ajtaján színes plakettek. Nemzeti szín és komor fekete. Kisgyerekkoromban sokszor elnézegettem a fémes ragyogásukat. A nemzeti színek a történelmi Magyarországot ábrázolták, a gyász színe az első világháború után megcsonkított országrészt. Apám a szovjet megszállás után is az ajtaján hagyta a plaketteket, mígnem baj keveredett belőle. Aztán mély hallgatás a bajban; a kétféle ábráról nem volt szabad beszélni többé nyilvánosan. így jött el az idő, amikor úgymond kulturális érdeklődésből el lehetett már utazni Erdélybe, és a kulturális tapasztalatokat szóba lehetett hozni. Én első ízben 1973-ban indultam útnak, aztán évente mentem. Először Kolozsvárra, és onnan természetesen Székre. Ez a falu vonzotta akkoriban a legtöbb utazót a munkanapokon is hordott, tartózkodóan ízléses népviseletével, a Kodály-mozgalomból már ismert mezőségi zenéjével, a bensőségesen eleven közösségi szokásaival. És persze az elszakítottságban még inkább parázsló hazaszeretetével. Ennek a kényszerű politikai áttételességét az egyik széki lakodalom résztvevőjeként értettem meg. Az esti étkezés, ünneplés, beszélgetés már éjfélig nyúlt, de még mindig az itthon agyoncsépelt dalokat játszották a zenészek: "Lenn a délibábos Hortobágyon", "Hullámzó Balaton tetején", "Kecskeméti csárda mellett", meg divatos hazai operett-részleteket és néhány slágert. Éjfél után türelmetlen lettem. Odaléptem a prímáshoz, és muzsikálás közben a fülébe súgtam: "Miért nem játsszák azokat a nótákat, amiket a híres Zsuki prímás játszott annak idején? Ismeri?" - "Hogyne, a nagyapám volt!" - "Akkor meg miért nem?" - "Majd a menyasszonyi ajándékok átadása után!" - így is lett. És a jól ismert mezőségi dallamok hallgatása közben értettem meg, hogy miért ismételgették maguknak megelőzőleg órákon át a "hazai" közízlés darabjait: képzeletbeli honfoglalásként. Ennek az albumnak a képei ilyenféle képzelgések brómezüst papírra rögzített nyomatai. Virtuális realitások - mondjuk ma róluk - nem annyira a realitás helyett, hanem az egyre inkább felkeményedő realitás ellenében. Nem méricskéltem, amikor a fotókat készítettem, hogy a "nehéz hűség" virtuális realitásában kinek volt nehezebb a "nehéz", és kinek futotta többre a "hűség"-bői. Utólag a személyes "Nehéz hűségben" kor- és élettörténetileg azóta összekovácsolódott vereteinek a minőségét sem vizsgálgattam most, amikor a jelenleg közreadott válogatást készítettem. Maradtam az akkori szándékok, benyomások, helyszínek, tudomások, hangulatok, találkozások, összebeszélések elegyében fogant képiség minőségi szempontjainál. A "nehéz hűségben" fotóim jelentősége a széki lakodalomban éjfélig megszólaltatott "határontúli hazai" nótákhoz hasonló. Az "eredetijük" már "más műfaj". A képek nézegetésekor kell keresni, miként az őshonos muzsikát. "Az éjszaka hátralévő részében". Sokan segítettek abban, hogy "témát" keressek, vagy hogy a keresett "témát" megtaláljam. Rapp Károly Kolozsvárott szervezte fáradhatatlanul a programokat és kísért el azokra, Marosvásárhelyen Csiky Csaba, Csiky Csabáné, Marosi Barna és Marosi Ildikó, Sepsiszentgyörgyön Szabó Zoltán nyújtott hasonló segítséget. Pozsonyban Kövesdi János vállalta az útikalauz szerepét. Felvidéki útjaimra gyakran elkísért Janáky György, és segített - sokszor Kövesdi Jánossal együtt - a miliőteremtésben, hogy azután a miliőben megjelenhessen számomra az a sajátos világ, ami képre való. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség II. Kongresszusára Csoóri Sándor szervezte az utazásomat. A kötethez Pomogáts Béla írt kísérőszöveget, aki egyszemélyben avatott kutatója a határontúli és határoninneni irodalomnak, szenvedő és aktív alanya az utóbbi évtizedek történelmének, és ma intézményes formában vezető képviselője a "nehéz hűségben" élők egyik érdekközösségének. A képjegyzék nagy részének az adatait ő állította össze; a saját feljegyzéseimből is hiányzó adatok megkeresésében Zelei Miklós nyújtott segítséget. Bece, 2001. júliusában Pethő Bertalan