Nincs félelem (dedikált) [antikvár]

Védőborítója kopottas.
Aki már régtől és jól ismert környéket jár be, nem érik meglepetések. Minden apróbb változásnak tudja az előnyét, sejti az elkövetkezendőket. S ha önmagát írja le, se lehet teljesen szubjektív: mindig van benne valamennyi tárgyilagosság, kicsit kívülről figyelő, így a versek alanyai mi vagyunk, mindannyiunk, e korszakban élő érzékeny, elemzésre hajlamos-alkalmas emberek. Valóban nem szabad félnünk? Nem védekezés-e, amikor károsodásunk közeli lehetőségét már mindenhonnan érezzük áradni? Persze nem közömbös: félelmünk tárgyát meg tudjuk-e nevezni, vagy ő rejtőzik előlünk, bújik hamis köpönyegekbe? Az utca forgatagából ki-kivillanó „cápamosolyok" vajon felhorzsolt idegeink fantomjai-e, vagy csakugyan cápaveszélyes övezetben forgolódunk? Szóval féljünk-e minden veszélyt jelző ingert, vagy próbáljuk meg tudomásul venni nyugtalanító érzéseinket? „Ha küzd, ebbe, ha kibékül, abba..."? Ki tudja? Vagy Szabó Lőrinc „különbékéje" a Semmivel: „...ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell"? Vagy hallgassuk a régi imát?: „Uram, adj erőt, hogy megtehessem, ami lehetséges, adj türelmet, hogy elviseljem a lehetetlent, és adj bölcsességet, hogy meg tudjam különböztetni a lehetetlent a lehetségestől." Hát - így legyen.