Papírképek (dedikált) [antikvár]

"… ​Három fejezetben nyújtja át a szerző ezeket a villanásnyi képeket. Az elsőben a rövid, mondhatni szikár novellák kapnak helyet. Egy-egy elkapott, ellesett szituáció, életkép csupán annyi körítéssel, amennyi a megértéshez szükséges. Nem magyaráz, nem akarja pasztellé oldani a sötétbe forduló színeket. A maguk eredeti döbbenetével adja elénk a tragikus élethelyzeteket. Felmutatja, mint ahogy a legnagyobb realista íróóriások tették, és nem vállalja magára a feloldás felsóhajtó megkönnyebbülését. Nem tölt szirupot a mérgezett italhoz, hogy könnyebben lenyelhesse az áldozat. Mint ahogy minden ember testében, lelkében ott laknak az ősök génjei heted, vagy hetvenheted íziglen, akként laknak szerzőnkben is Mikszáth, Móricz, Hemingway, Zola, de hozzá merem tenni: József Attila géndarabkái is. („Nem én kiáltok, a föld dübörög…”, és mindez neki is „Nagyon fáj!”) Amikor leül a vakítóan fehér és üres papírlap elé, hogy elindítsa rajta a tollát, valamennyien ott ülnek a székén, és vezetik az élet sűrűjébe mártott pennát. Valamennyiük arca felvillan a születő képekben, de mire a betűk szavakká, s ezek mondatokká formálódnak, egyetlen arcot mutatnak csupán: Botz Domonkosét." - T. Ágoston László