Rembrandt-megközelítések (dedikált példány) [antikvár]

Súlyos, ólomszürke égbolt alatt, hegyes, vékony, szél fújta esőszálak között futott Bécs felé a vonat. A szerelvény egyik legkopottabb, legzsúfoltabb kocsijában, melynek ablakain nem lehetett kilátni a párától, magyarok ültek. Szegényes megjelenésű, rendetlen arcú és mozgású, de alapjában véve csendes, jó magaviseletű társaság. A többi kocsi szinte üres. Eseménytelen út, eseménytelen határátlépés, rutinellenőrzés. A vámosok nem kérdeznek semmit, és a csomagokra sem kíváncsiak. Az sem érdekli őket, hogy az ellenőrzés alatt a mellékhelyiségben tartózkodom.A Westbahnhof előtti szélesen elnyúló tér üres, távolabb vasárnap délelőtti sétálók csoportjai. Az első emlékmű, aminek szinte nekiütközöm, a századforduló bécsi polgármesteréé, akire - az aranyozott betűk tanúsága szerint - meleg szeretettel és köszönettel emlékeznek az oszlopot állíttató bécsiek.A vasárnapi sétálók unhatják a pályaudvarról érkezőket, és kérdésre kérdéssel felelve tudakolják tőlem is, hogy honnan jöttem. (A környéken meglepően sok volt a külföldi, különösen az arab.) Vagy tíz éve nem jártam Bécsben, egy kiállítás kedvéért szálltam le a vonatról. Villamossal döcögök a Schönbrunn irányába. Egy beszédes, barátságos, osztrák öregúr végül útbaigazít, és kíváncsian megkérdezi, honnan jövök.