Sahia falujában (aláírt példány) [antikvár]

Már hátam mögött Ulmeni: a nap leáldozóban. Hűvösebb lett a szellő, nincs már a Duna messze. A felhők közt az égen sugárnyalábok úsznak; Még fönn lobog a fényük, de lassan tünedezve. A nap, mint rőt zsarátnok csendben szunnyadni készül; Szekérzörgés se hallik, az emberhang is ritka. Ma éjjel künn maradnak, a mező lesz az ágyuk, Kaszák, gépek s a holdfény vigyáz majd álmaikra. Ha szétnéz most az ember az alkonyati fényben, A kövér földet látja; most bíbor színben ég. Higgadt, nyugalmas húmusz, megtelve hallgatással. Csak kalászok suhogják lappangó erejét. Mánástireába tartok. Itt minden ismerős, A Duna partján fekszik. Rásüt a lenyugvó nap. Itt sem vagyok magamban: a vén föld átölel, S a kalászok szakálla dédelget, megcirógat... A mezőkön aratnak. Ringó aranyban úsznak, Az ingujj nekigyűrve: suhog, suhog a kés. A kaszák zaja pendül, morajlanak a gépek: Úgy hallszik ide messze, mint dongódünnyögés. Kiált valaki, hangja elvész a nagy mezőkön — (Majdnem kötésig ér a kukoricaszár) — szót mohón fölissza az aratók karéja: „A búza jól ereszt! Gazdag lesz hát a nyár!"