Sebészet Magyarországon a két világháború között (dedikált példány) [antikvár]

Orvosképzés 54. 339-354. 1979. Sebészet Magyarországon a két világháború között* PETRI GÁBOR dr. A valóban megtisztelő felhívás ennek az előadásnak a megtartására feltehetően azon alapul, hogy a ma még hivatalban levő magyar sebésznemzedék legidősebb vonulatához tartozván, illik még emlékeznem a két világháború közti magyar sebészetre. Kétségtelen, hogy a szóban forgó időszakban már éltem, minthogy pár hónappal az első világháború kitörése előtt jöttem a világra, de az is igaz, hogy amikor orvos lettem, már közelebb voltunk a másodikhoz, mint az elsőhöz. Ennek ellenére nem tűnt túl nehéznek a feladat, mert életkoromhoz képest viszonylag korán szerezhettem bizonyos ismereteket a szóban forgó korszak orvosi életéről, az akkori idők neves magyar sebészei közül meglehetősen sokat személyesen is ismertem: egyik-másikat, mint páciens, néhányukat konzíliumokból és egy részük vagy az én mesterem, vagy az én mestereimnek tanítója volt. Nem lehetek biztos abban, hogy amit itt elmondok róluk, az megfelel a történetírástól megkívánt objektív kritériumoknak, sőt a személyi vonatkozásokat illetően talán valamelyest szubjektív is. Őszintén szólva a történetírás szigorú objektivitásában sohasem hittem, mert ezt a felhasznált tárgyi adatok önmagukban nem szavatolják és az adatok csoportosítása önmagában is bő forrása a szubjektív megítélésnek. Talán némileg túlzó szkepszissel úgy vélem, hogy a jelen értelmezése az elmúlt idők adataiból nem sokkal megbízhatóbb művelet, mint a jövő megrajzolása a mai idő ismeretei alapján. Egyszer kissé gímoszkodó aforizmaként ezt írtam le: „a történetírás eső után köpönyeg, de annak sem vízhatlan". Bármint legyen is, a múlt jellemvonásaiból legalábbis a fejlődési tendenciák és azok történelmi következményei, megbízhatóan rekonstruálhatók és ennél sokkal többet tán nem ís indokolt megkívánni a történetírástól. Ehhez csak annyit szeretnék hozzátenni, hogy bár az elmúlt idők története iránt mindig is vonzódtam, a történeti források közül a jövőre nem kacsintó visszaemlékezéseket, a memoárokat értékeltem a legtöbbre, mert ezek utaltak a legközvetlenebbül az elmúlt idők emberének életére, és orvos lévén mindig az ember volt az, ami igazán érdekelt. A múltat az tette érdekessé a szememben, hogy a jelen forrását kerestem benne és érvényesnek tekintettem azt a szólást, mely szerint „história est magistra vitae", pontosabban azt, hogy a múltból volna éppen mit tanulni. Egészen más lapra tartozik az, hogy a múlt tapasztalatait rendszerint nem hasznosítjuk kellőképpen, és a konzekvenciákat illetően magunkat hajlamosak vagyunk kivételnek tekinteni. Lehetséges, hogy ez a kétes értékű bizakodás szülte azt a vitatható nézetet, mely szerint a történelem nem ismétli önmagát, de az bizonyos, hogy ez a bizakodás a forrása a történelemben tapasztalható folytonos újrakezdésnek, az emberi vállalkozó kedvnek és tulajdonképpen a világ haladásának, vagy legalábbis annak, amit annak szokás nevezni. Talán nem tévedek ebből a szempontból, ha azt mondom, hogy az emberi szellemet a tilosnál csak a lehetetlen vonzza jobban, akárcsak az új, és az egyre jobb utáni vágy. Ez az ősi, mondhatni specifikus forrása az emberi nagyságnak, melynek mitológiai előképe a tüzet az égből megszerző Prometeus. Ahhoz, hogy megrajzolhassam a két világháború közti magyar sebészet képét, az akkor működő magyar sebészek egyéniségét kell felidéznem és arcképük háttereként odafestenem a kort, amelyben éltek és alkottak. Ez a kor ma már történelem annak a nemzedéknek a számára, amely a felszabadulás utáni Magyarországon nőtt fel, és igy nem hordozza személyes emlékezetében és reflexeiben az elmúlt időszak feszültségeit, kínzó ellentmondásait és Hem volt sem résztvevője, sem tanúja annak a történelmi katasztrófának, melybe ez a korszak beletorkollott. Nem szándékom ennek a korszaknak a * A Magyar Orvostörténelmi Társaság és a Magyar Sebész Társaság plenáris tudományos ülése 1979. január 19. 339