Sorok (dedikált) [antikvár]

A szerző által aláírt példány.
Napóleon áll a wagrami csatatéren, feszülten figyeli a szörnyű mészárlást, és reszket. Szárnysegéde rémülten nézi a személyes bátorságáról nemritkán vakmerőségéről ismert mindenható császárt, majd erőt merítve, megszólal: - Felség, ön fél? - Édes fiam, ha te úgy félnél mint én, már régen elszaladtál volna. Miért? Létrejött a Világ, s megindult az Idő, a mértéket szabó egyetlen mérce, amely megállíthatatlanul hömpölyög előre. Az Időt követte az Élet. Egyszer csak megtörtént: itt vagyunk, leváltottuk az előttünk élőket, eljött a mi időnk. Milyen furcsa, hogy éppen mi vagyunk itt. Kaphatott volna egy másik sejt is lehetőséget, hogy új életre keljen. Az Idő közbeszólt: ki a gyorsabb, melyik sejt éri el azt a másikat, hogy új, immár értelmet nyert Életté válhassanak. * * * Ha nem tudjuk, mit veszítünk, nem is hiányzik az elszalasztott lehetőség. Ha tudjuk, mit hoz az Idő, talán nem is akartuk volna az Eletet. De most már nincs visszaút: fogyasztanunk kell az egyre múló, de örök Időt. Miért teremtett a Teremtő (Isten avagy a Véletlen) e világra élő, gondolkodó lényeket? Kinek érdeke, hogy lélegző és cselekvő teremtmények tiporják és színesítsék ezt a már szétszabdalt, de mégis egységes és csodáktól terhes világot? Miért van ember, és miért van állat? Miért van növény, és miért van tárgy, szag, szín és íz? Miért van Nő, és miért van Férfi? Miért? Talán mert mindezek nélkül maga a világ, a mindenség sem lenne?