Szabadság tér 89 I-II. (dedikált példány) [antikvár]

1989 kora nyarán történt. Azon a június 16-i napon lettem közéleti értelemben nagykorú - pedig alig múltam még tizenhét. A Hősök tere koporsóit bámulva és a szovjeteket kérlelhetetlen határozottsággal hazazavaró mondatokat hallgatva értettem meg valamit. Valamit, ami a szüleink, nagyszüleink korosztályának egyszerre volt hihetetlen és hátborzongatóan gyönyörű: vége lehet a szocialista diktatúrának.Nálunk a gimnáziumban megállt az óra valahol a hatvanas években. Néhány jobb napokat látott tanárunk a maga finom eszközeivel próbálta ugyan őrizni a lángot, de iskolánk igazgatója mélyen hitt a rendszerben, és igyekezett is ebbéli meggyőződése szerint, a központilag elvárt direktívák mentén vezetni a gondjaira bízott műintézményt. Minden adott volt a szocialista típusú fej szűkítéshez. Az orosz nyelvi labor falait leningrádi és moszkvai anzikszok díszítették, a sarokban pedig diszkréten rotyogott a szamovár. Szegény orosztanárnőnk - egyben igazgatónk felesége - mindent bevetett, hogy tisztességes, oroszul jól beszélő fiai legyünk a hazának, ám törekvéseit mérsékelt siker koronázta. Sosem felejtem el az arcát, amikor riadtan megkérdezte tőlem, hallottam-e, miről beszélt az a fiatalember" a budapesti Hősök terén...1989-ben hosszú, várakozással teli nyarat élt az ország. Azon a szeptemberen - ki tudja már, hogyan került hozzám - narancssárga pártjelvényt tűztem az iskolatáskámra. Feltűnő volt a színe, én pedig kamaszos daccal, mintegy demonstrálva vonultam vele gimnáziumunk folyosóján. Mi tagadás: élveztem, hogy irritálhatom őket.1990-ben, a szabad választások utáni hetekben érettségiztünk. Abban az évben a történelemtételek között nem szerepeltek a második világháború utáni események, így az 1956-os forradalom sem. A rendszerváltoztatás egyik, számomra akkor talán legkézzelfoghatóbb jele volt mindez, amely azt üzente: vége van annak a világnak, amikor mást volt kénytelen mondani a történelemtanárunk, mint amit otthon hallottunk.