Szajré (dedikált) [antikvár]

Előzéklapon a szerző dedikálásával!
„Vannak veszteni való nyomok? Nincsenek? El kell tüntetni a fekvőhelyet, a teveszőr pokrócot, az örmény muffokat, az arabs sétáló törpét a hozzá való fejhallgatóval s tucatnyi kazettával: népgyűlések, öntödei zajok, kupadöntők, háztartási robajok, tankdübörgés repülőgépzúgás, szőnyegbombázások, tömeges kivégzések és más transzkanapális hangok felvételeit; a spirális jegyzetfüzetet a hozzá való golyóstollakkal, a barbiturát-készítményes fiolákat, a meszkalint, a kis hordónyi vörösbort, a zseblámpát, a szárított levéltetveket, a muslincamártást, a vadkacsa-zsírt, az etióp bölényvajat - és mindezek lehetséges analógiáit, asszociációit és konnotációit? El kell törölni a világban hagyott nyomokat? Fel kell emésztődni? Ceremóniátlanul fel kell göngyölíteni, rekonstruálhatatlanná kell tenni a processzust, kivégzési ceremóniák dísz-szőnyegét? Ha feldübörögnek a megtagadott világi és egyházi hatalmasságok felhajtó-embereinek rúgásokban és taposásokban keményre cserződött csizmái, ha feltörik az ajtót a bérpszichiátriai pribékek, porszem sem jelezheti a korábbi jelenléteket? Az önfaló féreglétben a végső metamorfózis: úgy őrizni meg a magánmitológia méltóságát, hogy még a porhüvelyünket is eltüntetjük? Semmit sem kiszolgáltatni? A feltört ajtó kilincsévé válni? A szétzúzott ablakkeret szilánkjává? Áttűnni láthatatlan árnyékszemcsévé a le- döntött falban? Elektronnyi, de autonóm minimál-vegetációban hibernálódni? Atommag-mélyi kövületté tenni a processzus egyetlen említésre méltó objektivációját, a képzelet jegyesét, a leledzés páraburkát: Anna-Anucát, a kapcátlanságon sohasem kapható, éterikus testű, zenemagvat ellő, perzselően megfoghatatlan világtehenet? Másrészt viszont... - Zebulonka! Gyere, kisfiam, kész a paprikás krumpli!"