Szakításunk naplója (dedikált példány) [antikvár]

2022. JANUAR 4., KEDD Már két napja otthon aludtam, és sajnos nem a közös otthonunkban. Sikerült Üjév másnapján jól összekapnunk egy aprócska félreértésen, amely akkora problémává nőtte ki magát, hogy muszáj volt teret adnunk a másiknak ahhoz, hogy lenyugodjunk, és tisztán lássuk magunk előtt a dolgokat. Azt gondoltam, hogy mind a kettőnknek szüksége van egy kis külön töltött időre, hogy utána megint minden rendben legyen. Hiszen semmi baj sincs azzal, hogy ha a párok néha külön töltenek pár napot, éjszakát. Igazából szükséges és egészséges is, hogy újra átéljék a szerelemük hiányérzetét és mindazt, ami azzal jár. A vágyat, hogy belenézzek azokba a gyönyörű mélybarna szemekbe, hogy átöleljem a közel kétméteres izomtömeget és beletúrjak az éjfekete tüsi hajába. És tudom, érzem, ő is hiányolja selymes szőke hullámos hajam puhaságát, a zöldeskék szemeimet, amit ő mindig kéknek lát, és azt, hogy a másfél méternyi magasságommal el tud magában rejteni. De azt, hogy ezzel a döntésemmel egy hatalmas tragédialavinát indítok el, álmaimban sem gondoltam volna. - Megbeszélhetnénk ezt? - kérdeztem a telefonban Eathentől. - Mit? Már megbeszéltük. Nem megy ez így tovább, egyikünk sem tud megváltozni - mondta határozott, mégis szívszorító hangon. - De én ezt nem hiszem el, Eathen. Nem hiszem el, hogy több mint két és fél évet így el tudsz engedni. Kérlek, hadd menjek haza, üljünk le és beszéljük meg - könyörögtem neki. - Jól van de most elmegyek edzeni.