Százezer alkonyat (dedikált példány) [antikvár]

SZÁZEZER ALKONYAT/// És a nap feltámadván, minekutána elnyugodt a nap: ismét az ő helyére siet, a' hol ő feltámadhasson/' (Prédikátor: I. 5.)Eljöttek a Tiszántúlra, a maguk szegénységével földet feltörni, saját maguk urának és szolgájának. S jöttek a napok rájuk egymásután, Isten fekete felhőket is rakott föléjük, de akkor is tették a dolgukat hajnaltól, alkonyatig. Illett a táj a helyzetükhöz, vagy talán a helyzetük a tájhoz, ki tudna erre ma már válaszolni? Azokról szólok, akikkel együtt 1744-ben az én családom megalapítói is törhetetlen akaraterővel belekapaszkodtak ebbe a földbe. Ha születésüktől napjainkig számoljuk az időt, bizony túllépnénk a százezer alkonyatot. Honfoglalásuk első éve talán a hontalansághoz állhatott közelebb. Elkezdődött számukra a teremtés a semmiből. Kicsi örömök tehették elviselhetővé napjaikat. Gyermekeik mosolya, egy-egy jobb étel, beletartozhattak a pusztai madárlátások a vonuló madarak megfigyelése. Az én gyermekkoromban még járta a madárlátta kenyér emlegetése, sőt nemegyszer ettem is madárlátta kenyeret, amit nagyapám az