A hold leánya (dedikált példány) [antikvár]

I. a tükör előtt állok, foltos üvegén keresztül arcom elmosódik, olyan, akár egy ókeresztény altemplom freskója - csak a hajam, a szemem és a szám rajzolódik ki élesen - az ablakon beözönlő fény elvakít, megszédülök, sok volt tegnap a boros kóla - éjszaka arra ébredtem, hogy száraz a szájam, nyelőcsövem ég s mintha száz ördög szurkált volna anyám sarokba dobott piszkafájával, az egész dunát ki tudtam volna inni - csönd van, lassan készülődik a hajnal, öregapám még kettőt fordul az ágyban, aztán felkel, s ez a nap is nyilván káromkodással kezdődik, hiszen az öreg csak úgy megszokásból mocskolódik, mondhatni úgyis, hogy minden nomaális családban madarak hangjára ébred az ember, nálunk azonban a káromkodás az úr - visszabotorkálok a helyemre, még le sem huppant a fejem a párnára, inár aludtam - álmomban a bejárati ajtó kulcsát kerestem, ha megtalálom, bejutok a házba, és sok szobán keresztül eljutok az ezüstterembe, ahol egy szőke kisleány megkérdezi tőlem, ki az a lányka ott a képen - én azt felelem neki, az én vagyok, te pedig a testvérem vagy - ő nem szól semmit, csak néz a nagy kék szemeivel, aztán eltűnik, kámforrá válik, mint a legtöbb látomás - a telefon csörgése ébreszt, gyorsan magamra kapom a hálóköntösömet, szédülök, sietnem kell, figyelmeztetem magamat - ott állok a tükör előtt, vakotás üvegén keresztül próbálom kivetmi arcom vonásait, kezemben olcsó rúzs, piacokon lehet kapni ilyeneket - szart sem ér, de megteszi, anyám is ezt használja, ellenben színe égővörös, japán gésák kenik magukra teaházak homályában - ¦ ¦ ^mm 1,1