A kertész és a csók (dedikált példány) [antikvár]

Részlet: FÉSŰK, MEG AZOK AZ ÖRÖKKÉ CSILLOGÓ, FINOM TUK Jöjjön, jöjjön, kedves uram, jöjjön ki hozzám, hisz Mgy vagyok, igen, és sír és zokog és kohácsol ott nekem a telefonban, nem is olyan messze, három utca tán meg egy kicsi kis tér, ahol két szobor áll egymás mellett, már iigy néz ki, örökkön örökké, kérem, várom magát, várom a Rákócziban, és hallom, hallom, hogy hullanak a könnyek, annak a nagy, hatalmas embernek a köny-nyei, aki mindig meztelen felsőtesttel jár-kel a lakásban, mindenféle rajzzal, véséssel a mellén, a hátán, a köldöke körül, még a nyakára is jutott, és egészen lent is van, igen, mondta ő ezt egyszer, de nem kértem semmire, fészkelődtem a fotelben és a szomszéd beteg kutyájának hörgését hallgattam, majd valami könyvekről beszélgettünk rövid ideig, és akkor felkeltem, és mondtam, majd jövök, és már kint is voltam a levegőn, az emberek között, és ő meg csak nézett utánam, egészen kitolta magát a folyosó korlátján a közeli remegő lombok felé, merev lábai meg álltak, tapadtak a kőhöz, a mocskos lapokhoz rendüledenül, és akkor tudtam, csontfehér mankóival azért mozdul, bemozdul oda, ahol ültünk nemrég, a pici szobába, a sárga, rozsdabarna fényképek között, ő mondta, én hallgattam a göthös kutyát, majd jöttek a könyvek, és akkor álltam, indultam, és mondtam, majd jövök, és mentem a járókelők mellett, a fények és villamosok mellett, és arra gondoltam, jó is ez, ez a majdnem klinikai munka, az ember szabadon sétál, és nem kérdezi senki, mit is keres most itt, például a két szobor körül, mert ez is benne van, benne van ebben az egészben, melyért pénzt kapok azért, azért, mert fésülöm, bontogatom, fonogatom a lelket, csak a diákjaim ne kérdezzenek semmit, de alig ismernek már, meg hát mivégre is ez a félelem, hisz teszem, teszem a dolgom, és utána sétálok jólesőn, és ha akarom, egy fröccs is belefér a sarkon, két eset között, mert eseteim vannak, úgy jönnek egymás után, és én csinálom a rendet, a beosztást, meg a sétákat persze, és oly sokszor nézek a folyó felé, meg a csillagos égre, ha korán sötétedik, és tán motyogok is magamban néha, de hát ez már az én ügyem, esetem, igen. Mikor ide jöttem, arra gondoltam, munkaruha kéne, fehér, elegáns köpeny, meg valami jel, kék vagy rózsaszín, és esedeg sapka, a haj miatt, de utána láttam, másról van itt szó. És akkor jutottak eszembe a fésűk meg a finom, egészen vékony, örökké csillogó tűk, azonban ezek se kellettek, legalábbis bevallottan nem. Maradt a gyógyszerek szaga, meg a szúnyogháló az ablakon. Es csináltam, ahogy gondoltam, így jó. ' !, .i ^ ' 'il' . 1' :