A napszemű ember (dedikált példány) [antikvár]

AZ ŐSEIM. A hetvenedik ősöm tán zsidó Szatócs voh piszkos bagdadi bazárban. Vagy örmény. Perzsa, Nyugtalan szemű, A vére sorsát ereimbe zártam. A hatvanadik ősöm már görög. Verset hárfázott. Faragott és festett . . . Szépet sikoltó vére csöppjein A lelkem sokszor hajnalig merengett. Az ötvenedik latin volt. Pogány, Vénusz szobrot cipelt a hegytetőkre, A gőgös szájt, a tagadó szemet Más senkitől se kaphattam. Csak tőíe. A negyvenedik ősöm már lovag. A Szűz lovagja. Ezüstös keresztény. Zárdák vitéze. Isten kardja. Egykor Bazaltcölöpként állt az Isten telkén, A harmincadik lelke bús, beteg , , , Szűk volt a Rajna. Sírva ment keletre És ott ragadt. És napsugárt evett. Urali nóták hangján sírt a lelke. Es aztán jött a húsz a tizedik . . . Kemény vitézek. Portyázó leventék.