Afrikai harcsa/Laura (aláírt példány) [antikvár]

Affi^i íiarcsa A kórházban A folyosón edények halk koccanása hallatszik, fűszeres ételszag mindenütt, megérkezett az ebéd. A nővérek kis étkező-kocsikkal felhozták a konyhából a még éppen meleg ételt. A betegek lassan kikászálódnak az ágyukból és az ajtó elé csoszognak, bicegnek, már aki még jámi tud. Tálcára teszik a levest, és a második fogást, ma még gyümölcsöt is kapnak a betegek. Piroska nagy nehezen átült az ágyából a kerekesszékébe, egyik lába teljesen merev, néhány napja műtötték. Minden mozdulat, kínzó fájdalom számára. Azt ígérték neki az orvosok, egyszer még biztosan jámi fog, csak legyen türelemmel. Most mindenképpen meg kell ennie az ebédet, ha fel akar épülni. Köntösét valahogy felvette, de rendesen megigazítani nem tudta. Egyik kezével valahogy a feneke alá gjóirte. A tolókocsival nem volt egyszerű a manőverezés, azelőtt csak messziről látott ilyet néha az utcán. Ezt is meg kell tanulnia, mert nem tudni meddig kell ebben ülnie, élnie. Az is lehet, hogy örökre? Még a gondolattól is megrettent. Óvatosan kigurult a folyosó kiszélesedő részébe, ugyanis itt alakították ki az ideiglenes ebédlőt a mozgáskorlátozottak számára. A férfi már ott ült néhány perce és a levesét kanalazta. Ma megint mellette fog ebédelni, mint két nappal ezelőtt, akkor is csak mellette volt még egy szabad hely. Kerülte a tekintetét, nem akart beszélgetni. A jóképű hatvan év körüli betegnek hiányzott az egyik lába. Mit is beszélhetne vele, biztosan ö is csak panaszkodna a sorsa miatt. Piroska gondolni sem mert arra, hogy esetleg ő is elveszítheti a lábát. Még semmi sem biztos, ezért gyorsan elhessegette a negatív gondolatait. Nem sírhat, nem bomlhat ki, legalább is most nem, délután jön a családja, nem láthatják így, össze kell szednie magát.